2012. november 30., péntek

Angyali készülődés az ablakban



A Praktika magazin oldalain találkoztam ezekkel az angyalokkal, a 2008/12-es számban. Nagyon megtetszettek, így kerültek a lakótelepi hálószoba nagy ablakára. Igazi jó kis hangulatteremtő ötlet.
angyalok_kesz.jpg

2012. november 22., csütörtök

Kerti székek újászületése

Előző albérletemben kaptunk ismerősünktől pár régi kerti széket. Járt hozzájuk egy kis történet, hogy ezek az ismerős albérletében is már régóta használatban vannak, de neki már nem kell; no és, hogy az ő albérletébe is már úgy kerültek, hogy a tulaja meg akart szabadulni tőlük. Egy szó,mint száz,elég öregecskék voltak.

Kemény fa, szóval strapabírásban még mindig verhetetlenek: nem is volt szívem kidobni őket. Viszont sajnos amikor készültek, a faipart egyetlen tartósítási módnak a vastag lakkréteget ismerte. Ez viszont mára már igencsak felpattogzott, sőt, ha az ember leült a székre, szinte biztos, hogy a bőrével szedett is fel némi mennyiséget mindig.

Így hát jött az elhatározás a nyáron: a székek vagy mennek (ez ellen én hevesen tiltakoztam, hivatkozva a környezeti terelés megfellebbezhetetlen tényére), vagy fel kell őket újítani. Hát ez utóbbi történt:

Először felcsiszoltuk mindenhol (ideális esetben darabokra kellett volna szedni, de mivel csapokkal voltak rögzítve az alkatrészei, sajnos ez nem volt kivitelezhető). Ehhez bevetettük két féle csiszológépet és a kezünket is; megtámogatva mindezeket legalább 4-6 féle különböző erősségű csiszolóvászonnal.

Miután ezzel megvoltunk, jött a kellemesebb rész: a pácolás. Mi a teak mellett döntöttünk, leginkább azért, mert az volt otthon. Lakk nem került rá újra: inkább lepácolom 1-2 évenként, mint hogy ezt a csiszolási mizériát még egyszer végig kelljen csinálni.

Szerintem megérte, most igazán szép székeink vannak az erkélyen.

Íme a hadműveletbe bevont székek,fázisonként:

erkelyszekek.JPG

2012. november 19., hétfő

Mikulás-csomag sablonnal nyomdázva

A Mikulás-csomagoknak minden évben el kell készülniük, az nem kérdés. A tartalmuk is elég nagy redundanciát mutat: narancs, alma, csoki, esetleg egy kis játék... Hát mi az, amivel mégis fel lehet dobni az évről-évre ismétlődő ajándékot? Hát a csomagolás! Az alábbi tipp szerintem roppant látványos, az elkészítése se tapasztalatot, se nagy időt-türelmet nem igényel. És még lesz idő hatodikáig. (o;

Íme, így néz ki:

kesz_3.jpg

A leírása:

Szükség van: egyszerű piros mikulászacskó, piros szalag, egyszínű csomagolópapír (régebben az IKEÁnak volt ilyen barna csíkos papírja, de bármilyen jó, csak fontos, hogy ne legyen fényes felületű), sniccer, előlapfólia, alkoholos filctoll, piros tempera, mosogatószivacs.

A piros mikulászacskóba berakjuk az összes ajándékot. Ez nem kötelező lépés, de a szaloncukor megkötésekor praktikus lesz, ha nem gurulnak szerteszét a narancsok, van mi összetartsa őket.

A Google keresőjébe beírjuk a "santa face coloring" kifejezést, majd a legszimpatikusabb mikulásfejet kinyomtatjuk a kívánt méretben. Fontos, hogy olyan legyen, aminek a vonalai nem folyamatosak (vagy a kivágásnál nekünk kell erre figyelnünk, hogy ne essenek le a belső részek se), és a leglátványosabb eredményt olyannal érhetjük el, melynek a vonalai különböző vastagságúak.

A kinyomtatott papírra rárakjuk az előlapfóliát, majd az alkoholos filctollal átrajzoljuk a kontúrjait (tehát a vonalakat körberajzoljuk. Ezután a sniccerrel - valami erre alkalmas felületen - kivágjuk a mintát. Ez nem olyan ördöngősség, mint amilyennek tűnik: a lényeg, hogy merjük forgatni az előlapfóliát, hogy a vágás iránya mindig balról-jobbra (balkezesség esetén fordítva természetesen) legyen; a sarkoknál pedig mindig "kifelé" vágjunk.

A csomagolópapírt a csomag köré tekerjük, és megnézzük, hogy hova essen kb. a minta. Utána kiterítjük az asztalra, és a kinézett helyre illesszük rá a kivágott sablont. Kis tálkába nyomunk a piros temperából, a vizezett mosogatószivaccsal megtunkoljuk, hogy felszívjon valamennyit. A sablont leszorítjuk a papírlapra, és a szivaccsal végignyomdázzuk. Utána óvatosan (pl. a körmünkkel alányúlva), vegyül a sablont. Vigyázunk, hogy ne csússzon meg, mert úgy el tudja maszatolni a festést, amíg nem száradt meg.

Száradás után az ajándékcsomagot behengergetjük a papírba, csak úgy rusztikusan összefogjuk a két végét és piros szalaggal masnit kötünk rá.

Ezzel a technikával egy kisebb előkészülettel (sablon elkészülése) akár tömeges mikuláscsomag-gyártásba is foghatunk.

2012. november 16., péntek

Suzuki és manga

Párom nagy szerelme a Suzukija, no meg a japán manga-kultúrát is igencsak kedveli.

Hát innen már adva volt, hogy mit is kell festeni neki. Íme az eredmény:

20539_102942326400255_4208863_n másolata.jpg

2012. november 15., csütörtök

Költözés


Mivel több technikai probléma is adódott a blog.hu kiszolgálóval, a blog az alábbi oldalon érhető el a továbbiakban:
Várlak szeretettel!

2012. november 9., péntek

Visszaszámlálás karácsonyig

A Praktika 2011/11-es számában találtam ezt az ötletet. Nagyon megtetszett, idén pedig végre meg is tudtam csinálni.

Az ötlet végtelenül egyszerű: az óramutatóval mérhetjük az eltelt napokat karácsonyig, a "kakukkfészekben" pedig apróbb ajándék, vagy egy kedves levélke is kerülhet.

BeFunky_OrtonStyle_1_1.jpg

2012. november 5., hétfő

Denevérek az ajtóban

Halloween, bár nem túl magyar ünnep, de nekem mégiscsak a legkedvesebb. (Ehhez azt hiszem, hogy hozzájárul, hogy a születésnapom halottak napjára esik, és imádom a denevéreket, vámpírokat, meg úgy mindenfélét, amit az emberi fantázia az "éj gonosz démonai"-nak címkézett fel)

Most, hogy már saját lakásban lakunk, kedvem, energiám is több lett, hogy tartós díszek készüljenek, tematikusan egy-egy ünnepnaphoz.

Így született ez a denevéres ajtódísz is.

A tök készítés werkfotói:

tok.jpg

A bejárat a liftből nézve:

deneverek másolata.jpg

És belülről (no meg egy kis éjszaka hangulatkép is):

ajto másolata.jpg

Az eredeti ötlet pedig a denevérekre itt található. A macska pedig a Praktika magazin 2011/10-es számában látható.

2012. július 19., csütörtök

Tükör indiai hangulatban

Az eredeti ötlet a Praktika magazin hasábjain jelent meg. Ez az én installációm belőle.

DSCF5628.JPG

ui.: nagyon nehéz tükröt fotózni. (o:0

2012. július 12., csütörtök

Tűzsárkány tükör

Még régebben készült karácsonyra a kép apukámnak. Emlékszem, mindig suli után festettem, és figyeltem nagyon az órát, hogy mire hazaér a busszal, minden nyomot el tudja tüntetni.

P1000099.JPG

2012. július 9., hétfő

Lasagne, ahogy én készítem

Páromban Garfield lelke lakozik: a darálthús-paradicsom-sajt combóval gyakorlatilag bármikor le lehet venni a lábáról. És ezek közül is kiemelkedő kedvence a lasagne. Íme az én receptem:

_a_P1060370.JPG

 2 fej vöröshagymát felszelünk, és olajon megfuttatjuk. Amikor már sistereg, pár evőkanál vizet szoktam hozzáadni, hogy ne égjen meg, picit párolódjon. Aranybarnára pirítjuk.

Hozzáadjuk a darálthúst (Ideális a marha-sertés keverék, de a sima sertés, vagy épp a pulyka is jó. Sőt! Ha nincs más otthon, én konzerv darálthúsból is meg szoktam csinálni. zzuk, borsozzuk, és kevergetve fehérre sütjük.

Hozzáadjuk a pizza fűszerkeveréket. Ne sajnáljuk!

2 paradicsomot meghámozok (nekem nem jött be ez a "forrázd le, és lehúzható a héja" sztori... szóval én szimplán késsel szoktam nekiesni), majd apró kockára szelve ezt is hozzáadjuk a husihoz. Ez el is maradhat egyébként.

Mehet hozzá 1 üveg paradicsomsűrítmény, melyben előtte elkevertem 1 kiskanál kristálycukrot.

Végül mehet hozzá a friss bazsalikom és oregánó. Ha nincs, akkor jó lesz a szárított is.

Az egészet elkeverjük, és készre főzzük.

paradicsomos husi másolata.jpg

 A lasagne tésztát enyhén sós vízben feltesszük főni. Épp csak addig kell, hogy átpuhuljon, de még ne főjön szét. Nekem nem tetszik, hogy a nyers tésztát rétegezzük, úgy számomra túl száraz lesz. Amikor elkészült, leszűrjük, és hideg folyóvízzel kihűtjük.

2 evőkanálnyi vajat felolvasztunk kis lángon, és annyi lisztet teszünk hozzá, hogy még ne sűrűsödjön be túlságosan. Kicsit pirítjuk, miközben hozzáadunk egy kis t és némi szárított oregánót. Felöntjük tejjel, és sűrűn kevergetjük. A végeredménynek egy kellemes krémes állagú besamel-mártásnak kell lennie.

És jöhet a rétegzés!

retegzes másolata.jpg

Alulra a tészta, arra a paradicsomos hús, majd a besamel. Addig rétegezzük, amíg tartanak az alapanyagok. Nekem ez általában három forduló szokott lenni. A tetejére tészta kerüljön, erre pedig reszelt sajt.

Ez az a pillanat, amikor vagy mehet a hűtőbe, hogy másnap a vendégeket elvarázsolandó, pikk-pakk kerüljön a sütőbe, majd az asztalra; vagy pedig mehet azonnal a sütőbe.

A sütés: ha jénaiban csinálom, értelemszerűen a hideg sütőbe teszem be, ha egyéb edényben, akkor elő szoktam melegíteni a sütőt. A cél az, hogy 200 fokon addig süljön, amíg az alján a tészta, a tetején pedig a sajt ropogós nem lesz.

lasagne.JPG

Tipp: frissen fogyasztva nagyon finom, viszont sajnos a rétegek határozott tektonikus vándorlásba kezdenek egymáson, amikor szedünk. Ha látványosan réteges szeleteket szeretnénk, akkor érdemes megsütni, hagyni, hogy kihűljön, majd akkor szeletelni és mikróban vagy sütőben újramelegíteni. Komolyan másnapra, újramelegítve még finomabb is lesz!



2012. július 6., péntek

Elindult a Facebook oldal

Úgy látom, elérkezett az ideje, hogy a Facebookon is jelen legyen a Morumotto. (o;

A blogot azzal a céllal hoztam létre, hogy a hozzám hasonló embereknek ötletek adjak. Hogy Téged inspiráljalak. Ahogy én is rengeteg, ehhez hasonló blogot olvasok, és nem egy általam is magvalósított tárgy született már így.

Az FB pedig a közösség ereje. Én személy szerint már nem is szoktam csak úgy weblapokat nézni. Csak a Facebook, Pinterest, és társaik. Ami információ ezeken keresztül eljut hozzám, azt nézem meg. És azt gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Tehát az FB oldal azért született, hogy a blog eljusson többekhez. Eljusson Hozzád!

És azért, hogy ott valóban beszélgetni tudjunk egy-egy ötletről vagy receptről. Kíváncsi vagyok a Te véleményedre, a te tippedre, mert a szinergia az, ami az embereket előre viszi.

Kedves Olvasóm, szeretettel várlak téged is az Facebookon:

http://www.facebook.com/morumotto.blog

A tökéletes csokitorta

Kedves ismerősöm sütötte ezt a tortát egyik látogatásom alkalmával... aztán onnantól mindig, ha mentem hozzájuk, mert én mindig ezt kértem. Mert egyszerűen tökéletes! A tészta omlós, nem az a száraz piskóta... benne a gyümölcsök mennyiek. A tetején pedig a csokikrém... a legjobb, amit valaha ettem! Az elkészítése pedig tényleg nem igényel nagy konyhai jártasságot.

A sütőt előmelegítjük 180 fokra.

12 dkg vajat 300 W-on 2 perc alatt a mikróban megolvasztunk. Nem kell abszolút folynia, csak jó puhának kell lennie. Hozzákeverünk 1 dl meleg vizet, majd 3 ek kakaóport.

15 dkg liszttel elkeverünk egy csomag sütőport, majd hozzáöntünk 4 dkg cukrot, 1 ek vaníliáscukrot. A száraz hozzávalókat elkeverjük a kakaós-vajas masszához.

Ezek után belevegyítünk 1 dl tejfölt és 1 egész tojást.

Végül hozzákeverjük a gyümölcsöt. Az eredeti recept 2-3 puha körtét ír, de meggyel, cseresznyével, banánnal is nagyon finom.

Egy kerek tortaformát vékonyan kikenünk olajjal és meghintjük liszttel. Ebbe öntjük a masszát, és mehet is a sütőbe! 15 perc után a 160 fokra mérsékeljük és tűpróbáig sütjük. Egy akkora tányérra tesszük hűlni, ami 2-3 centivel nagyobb átmérőjű.

15 dkg vajat 300W-on 1 percig melegítjük, hogy krémesen puha legyen. Hozzákeverünk 15 dkg cukrot, 5 ek kakaóport és 1 dl joghurtot (a gyümölccsel harmonizáló ízű igazán feldobja). Ráöntjük a sütire, és hagyjuk kihűlni.

csokitorta.jpg

Tipp: szeleteléskor ajánlom, hogy a kést minden vágás előtt meleg vízzel mossuk le, így nem fog ráragadni a krém, és szép szeleteket tudunk vágni.

2012. július 4., szerda

Pipacsos váza

Barátnőmnek készült ajándékba ez a váza. A pipacsok fáradtpiros és olajzöld színe nekem a mai napig nagyon tetszik. A repedezett üveggel igazi vingate hangulata van.

pipacsvaza másolata.jpg

2012. július 3., kedd

"Föld és ég között" mandala

Sokat gondolkoztam a mandala nevén. A lila és a zöld szín spirituális, az egyensúlyt (vagy legalábbis az arra törekvést) jelenti. Ez a kép is leginkább egy ilyen belső útkeresést tükröz. Végül a címét az adta, hogy a mintán is kivehető a föld (belső gömb), a fák és a fölöttük feszülő ég, és az egyensúly keresése is valahol a földi és az égi között a legnehezebb.

zoldlila.jpg

2012. június 28., csütörtök

Lány a ködben

A hideg idén jóval november előtt beköszöntött már, és hetek óta jégpáncél borítja az Elliot-tavat. Hó nem esik, csak a magány tárgyiasult szürkesége, a mindenhová beférkőző köd telepszik a tájra. Zúzmarakristályok nőnek a dolgokra, tűhegyes végeik mindig pontosan a hegyek felé mutatva. A fák földig hajolnak terhüktől, nemegy karnyi vastag ág hasadt már ketté hangos sikollyal. A kerítéseken gyermekkezek kusza vonalai kígyóznak, de a friss sebeket a mindenbe beleivódó köd hamar begyógyítja. A világ egy hatalmas szürke-fehér tűpárnává változott.
Gyermekkoromban történt utoljára ilyen, abban az évben, amikor a nővérem elköltözött tőlünk.
Az emlékezet furcsa játéka, hogy élesen csak alakjának sziluettje és kabátjának harsogó zöldje marad meg retinámba égve, ahogy a kapuban áll, és visszatekint a házra. Haját a szél tépi, szeme nedvesen csillog. Bár lehet, hogy ezt a képet már az idő fakította ilyen édesen csöpögősre, de nem érdekel. Hinni akarok benne, hogy így volt.

forrás: http://favim.com/image/164817/
Ködös reggeleken néha még mindig látom, ahogy szinte megfogható valósággal ott áll. Az elmúlt hatvanhárom év mit sem változtatott rajta. Még mindig tizenhat éves, szomorú és magányos. Csak erősen gömbölyödő hasa árulkodik arról, hogy nincs egyedül a világban. Néha, nagyon ritkán tényleg elhiszem, hogy áll, és vár rám. Várja, hogy elbúcsúzzak… vagy hogy vele menjek… hogy döntsek. A szívem vadul kalapál torkomban.
Felkapom a kendőmet, gyorsan cipőt húzok, és sietek a kapuhoz. De mindig elkések. Mire kiérek, ő már nincs ott. Csak a hűvös, nyirkos köd. És mintha a távolban valami zöld villanna az úton. Soha nem érem utol.
Aztán kezdek tudatára ébredni, hogy csupasz karomon jeges vízcseppek csurognak végig, hogy fázom, és hogy mennyire eltávolodtam megint a valóságtól. Illúziókat kergetek csak. Fejemet elfordítom az oly valós álomképtől, és nyugodtságot erőltetek magamra. Várom, hogy szívdobogásom lecsendesüljön. A hiány és bűntudat vegyes érzése még ennyi idő után is olyan élesen hasít belém, hogy szinte fizikai fájdalmat érzek. Mintha tompa szike vágna végig a mellkasomon. Fáj a gyomrom, de mosolyt kényszerítek az arcomra, miközben megfáradtan visszasétálok.
A úton már unokám vár. Piros kabátja messziről látszik a fehér háttér előtt, ahogy feszülten áll, kezeit összefonva. Akkor költözött hozzám, amikor a lányoméknak az orvos elárulta, hogy „feltételezhetően Alzheimer-kórban szenvedek”. Prue mindig is színpadiasan viselkedett, és az, hogy a lányát ideküldte ápolónak, megerősített ebben a hitemben. Persze kéthavonta ő és Robert is meglátogatnak, de ahogy tudnak, menekülnek vissza a városba. Mintha attól rettegnének, hogy a rothadás bűze leng körül, és aki csak belélegzi, mind azonnal meghal. Az egész látogatása csak egy végeláthatatlan monológ.
– Nem értem, miért nem költözöl hozzánk, mammie, ez itt annyira a világ végén van, olyan nehéz eljutni hozzád, és nálunk ott lenne a közelben a segítség, és bármikor tudnánk találkozni. Számíthatnál ránk. A legjobb orvosok foglalkoznának veled. Gondolkozhatnál végre egyszer felnőtt módjára, és eladhatnád a tanyát.
Az én hibám volt. Én neveltem ilyenre. Ennyire idegenre. Számára csak akkor kerültem reflektorfénybe, amikor lehetőséget látott arra, hogy irányíthasson. Sokkal inkább hasonlít az apjára, mint rám.
A lánya más. Liza olyan, mint én voltam ennyi idősen: makacs, akaratos, önfejű. Talán más esetben jól kijöhettünk volna. Talán ha nem Prue az anyja. Kedvelem, jobban, mint hinné, de nem engedhetem közel magamhoz. Nem jó neki, hogy itt van velem. Huszonhárom évesen nem a nagyanyját kellene pesztrálnia. Jól vagyok, nincs szükségem segítségre. Ha majd lesz, szólok.
Amikor közelebb érek hozzá, elém siet, mintha támogatásra szorulnék, úgy nyújtja kezeit felém. Próbálok határozottan kitérni előle.
– Mammie, miért futott ki ilyen időben? Hideg van, és nem szeretném, ha megfázna. Miért jött ki, mammie?
Nem válaszolok, csak megyek mellette. Meg mernék esküdni rá, hogy amikor a kapuhoz értünk, a sárban két lábnyomot és egy bőrönd lenyomatát láttam. Ő dühösen néz rám, száját összeszorítja, majd amikor nem kap választ, újra megszólal. Vonásai megenyhülnek, hangja meleg, szinte szirupos.
– Mammie, megint csak képzelődött. Rachel elment. Nagyon régen itthagyta már a tanyát, több mint ötven éve, mammie. Menjünk be a házba, és én főzök meleg teát, és hidd el, minden azonnal jobb lesz, ahogy a gőzölgő csészét a kezedbe veszed – várakozóan néz rám, de amikor nem felelek, gyengéden megfogja a kezem, és folytatja. – Mammie, figyelsz rám, ugye?
– Persze hogy figyelek – hangom élesebben csattan, mint szeretném –, csak sétálni voltam.
Nem válaszol, tekintetéből látom, hogy sajnál. Nem válaszolok, nincs mire. Rachel valóban elment akkor. Tudom, hogy a fel-felbukkanó képe csak káprázat, de mégis olyan valóságosnak tűnik. Egy pillanatra megfogom még a rácsot az ajtó előtt, és lopva hátranézek, de tudom, nincs ott. Liza kedvesen beszél hozzám, de nem is figyelek rá.
Kicsit döbbenten, némán ülök le az asztalhoz. Csalódottságomat ő is észreveheti, hiába próbálom leplezni, mert mire újra felé nézek, már teáscsésze gőzölög a konyhapulton, és ő várakozóan mosolyog rám. Amikor nyúlok érte, a kezem kicsit megremeg, pár csepp tea kilöttyen. Azonnal ugrik hogy segítsen, majd letörli a sárgásbarna tócsát.
Ez rá vall. A tisztaságmániájára, hogy mindennek megvan a helye, a rendszere, amit csak úgy fogad el. Ebben sem hasonlít az anyjára. Neki mindegy volt, koszos-e a padló, vagy sem. A felismeréstől a fájdalom újabb rohamra indul a gyomromból. A teától hirtelen megundorodom, a kerámiacsésze élesen koppan a kis tányéron.
– Valami baj van, mammie? Olyan szótlan vagy ma. Mondd el, mi a baj, biztos tudok segíteni. Fáj esetleg valamid? Hívjam az orvost? – távolról szűrődik csak hozzám a hangja, mintha valami nagyon sűrű, átlátszó anyag lenne közöttünk. Amikor nem kap választ, újból megismétli: – Hívjam az orvost?
Hát igen, mégiscsak az anyja lánya. Prue nevelte fel, az ujjlenyomata ott van Liza minden mozzanatában. Az orvos… mit tudna az kezdeni velem! Az idő múlására és a soha meg nem bocsátott bűnökre nincs gyógyszer, amit fel tudna írni, hogy aztán a lányom győzedelmesen belémkényszerítse.
– Semmi bajom, csak elfáradtam – kezemet határozottan húzom ki az ujjai közül, és a szobám felé indulok. – Lepihenek egy kicsikét.
– Mammie! Biztos ne segítsek? Olyan sápadt vagy! Nem értem, miért nem lehet a segítséget elfogadni…
– Elég legyen már! Nincs semmi bajom, fáradt vagyok! Fáraszt az örökös nyaggatásod, egyszerűen megfojtasz vele! Nincs jobb dolgod, mint egy fáradt öregasszonyt ajnározni!? – Nem mondtam igazat. Igenis rosszul vagyok, émelygek, és bármennyire is idegesít, hogy gyereknek kezelnek, jó nem egyedül lenni.
Liza olyan erősen szorítja össze ajkait, hogy elfehérednek, de nem szól. Szemében a sértettség és az aggódás különös keveréke csillog. Talán mégiscsak jobban hasonlít rám. Az anyja látványos sértődést rendezett volna, kiabálással, sírással. De Liza nem. Ő inkább hallgat, és alkalmas pillanatra vár, hogy visszavágjon.
Kicsit szédülve botorkálok a szobámba, gyomromban a görcs már alábbhagyott, de még mindig érzem a helyét, ahol belémnyilallt. A szekrényből kiveszek egy régi, ragasztószalaggal foltozgatott cipősdobozt, majd az ágyamra ülök. Ez a doboz is élő kis emlékműve a szentimentalizmusomnak. Rég le kellett volna már cserélnem, semmibe sem kerül, és akkor nem kellene minden egyes alkalommal attól tartanom, hogy szétmállik az egész, és tartalma a szobám padlójára hullik. Mégsem vitt rá soha a lélek. Életem első új cipőjét kaptam ebben. Már nem emlékszem pontosan mikor… úgy tíz-tizenkét éves lehettem. A dobozt azóta is őrzöm, féltett kacatok tömkelegét zsúfolom bele.
Emlékeket, amelyeknek rég a kukában lenne a helyük. Óvatosan veszem le a tetejét, nehogy épp most engedjen az évtizedes ragasztás. Por és öreg papírillat csapja meg az orromat. A jól ismert sorrendben veszem elő a fényképeket és az apróságokat. Pár fotó a lányomról, egy megsárgult újságkivágás egy negyven évvel ezelőtti autóbalesetről, egy gyászjelentés a fiatalon elhunyt férjről – még mindig a torkomat kaparja a sírás, amikor ezeket látom –, egy kézzel színezett esküvői fotó.
Emlékszem a ruhára, esténként varrtam titokban, hogy apám ne tudja meg, amíg nem muszáj. Dührohamai kiszámíthatatlanok voltak, és ha valamiért elindultak – és lehetett ez bármi, akár egy rossz helyre lerakott újság vagy egy elsózott vacsora – semmi sem állította meg őket. Nővéremet is egy ilyen sodorta el az otthonunkból, és vitte messze, messzebbre, mint ahol én valaha is utolértem volna.
Halk kopogtatás hallatszik az ajtómon, majd még mielőtt válaszolhatnék, Liza már be is nyit.
– Ne haragudj, mammie. – mosolya őszinte, nyoma sincs már az előbb feltámadó haragjának – Igazságtalan voltam veled az előbb. Tudom, hogy neked Rachel mennyire fontos, hogy őt mennyire várod. – hangja csak az utolsó szónál veszít határozottságából. Épp csak egy árnyalatnyit, de még észreveszem.
– Nem tudom, miért vettem elő a dobozt. – ujjaim közt megsárgult papírlapok peregnek, miközben próbálom szavakba önteni gondolataimat. Pár kézzel írott levél, egy almáspite-recept Josephintől, két szál szárított rózsabimbó, amelyek már szinte porrá omlanak kezeim közt. –  Talán bizonyosságot keresek arra, hogy Rachel valóban nem lehet itt, arra, hogy úgysem tudtam volna segíteni.
Szinte úgy szakadtak ki belőlem a szavak. Nem fájt annyira, mint vártam.
A kezembe akad egy fénykép, amelyen két, talán négy-hat éves kislány áll, egyforma ruhában, egymás kezét fogják. Két megszeppent gyermek, mintha ikrek lennénk. Liza gyöngéden nyúl a töredezett szélű kópia után.
– Soha nem mondtad el, mi történt akkor. – mellém ül az ágyra, és a hangja olyan nyugodtan cseng. Nyoma sincs benne Prue szenzációéhes kíváncsiságának. – Ez a képen ugye te vagy, melletted pedig Rachel?
– Ezek csak képek a távoli múltból. Másfél év volt köztünk csupán. Nem emlékszem mikor készült, de az egyetlen közös képünk.
Liza a kezemre teszi a kezét. Szeme ugyanúgy csillog, mint rég Rachelé.
És én mesélni kezdek. Ösztönösen, gondolkozás nélkül, elengedve évtizedek önvádló hallgatását. A szavak összefolynak. Mintha újra ugyanabba a jeges folyóba zuhannék, de most lenne egy gyenge kéz, ami megfog, és nem enged elsodródni maga mellől.

Apánk minden ősszel a távoli hegyekbe utazott a kései szüretben segédkezni nagybátyánknak. Egyik éjszaka hatalmas vihar kerekedett és anyánk férfi híján önmaga próbált megbirkózni a széllel és esővel. A hegyről olyan erővel hömpölygött a víz lefelé, hogy nem egy fának teljesen alámosta a gyökerét a szomszédos tanyákon.
Másnap estére belázasodott. Nővéremmel próbáltunk segítséget hívni, de az utat elmosta az eső, mi pedig még túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy átmerészkedjünk a megáradt patakon. Amikor apánk hazaért, már ájultan találta, és hiába vitte orvoshoz azonnal, már menthetetlen volt. Fertőzés, azt mondta a doktor. Ez valami misztikus halálnak tűnt akkoriban. Ki hallott akkor még baktériumokról meg vírusokról! A szó hallatán mai napig anyám láztól izzó testének savanykás illata jut eszembe.
Anyánk halála után apánk inni kezdett. Nem tudott megbocsátani magának, hogy nem menthette meg. Először csak néha, esténként otthon. Aztán később egyre gyakrabban napközben is. Nem mondhatom, hogy részeges volt. Soha nem láttam dülöngélve járni, vagy önmagát összepiszkítva ülni. Ám igazán józannak sem. Mindent megcsinált becsületesen, ami a ház körül adódott, hétköznaponként eljárt dolgozni a közeli fafeldolgozó üzembe, soha nem volt rá panasz, hétvégén pedig otthon gondozta a kertünket. De mégis… lehelete olcsó konyaktól és dohánytól bűzlött, tekintete olykor kásásan révedt a semmibe.
Néha került ki csak ebből a réveteg állapotból, de abban nem volt köszönet. Olyankor dühöngött, tört-zúzott, bár ránk soha nem emelt kezet. Amikor a kitörések elmúltak, csendben sírt a konyhában az asztalon könyökölve, fejét kezébe hajtva. Utána jobb volt kicsit. Bűntudattól hajtva másnap kedvünkbe próbált járni. Új hajcsat, megjavított baba, új hinta az almafán.
Nővérem úgy tizenöt éves lehetett, amikor a faluba vándorcigányok érkeztek. Az illatok, varázslatok, fények, színek és hangok kavalkádja elbűvölte, és hamarosan minden szabad percét ott töltötte.
Nem tudom, ki volt az a fiú… soha nem árulta el még nekem sem. Apánk rosszabb pillanataiban dühösen megtiltotta Rachelnek, hogy odamenjen, hogy beszéljen velük. De ő nem hallgatott rá, és mivel én maradtam otthon, apánk haragja rajtam csapódott le. Gyűlöltem nővéremet, hogy magamra hagyott, és csak későn jöttem rá, hogy segítségre, barátra lett volna szüksége. És én akkor fordultam el tőle.
Szerelmes volt. Amennyire egy tizenéves szerelmes lehet. De teherbe esett, és félt bárkinek is elárulni, hogy mi történik a testében. Közben eljött az ősz, a cigányok továbbálltak, Rachel pedig ott maradt egyedül, anya nélkül, barátok nélkül, egy haragos testvérrel, egy kiszámíthatatlan apával és egyre inkább gömbölyödő hasával. Nem mondta meg a fiúnak. Talán nem is tudott volna mit mondani neki. Anya nélkül értünk nővé, apánk tudomást sem vett változásunkról, így nem voltak szavaink a testünkben lezajló eseményekre. Csak kezdetleges, kettőnk által érthető nyelvrendszer, lopott szavak a már ismert dolgokra. Mire rájöttem, hogy mennyire égető szüksége lenne valakire, aki meghallgatja és mellé áll, már késő volt.
Amikor apának megmondta, ő úgy viselkedett, mintha fel sem fogná, hogy mit történik körülötte. Felállt az asztaltól, és kiment a konyhából. Néhány perc múlva már hallottuk, ahogy a fejsze a fahasábokon dördül ütemesen. Rachel se mozdult, ugyanúgy állt a kopott konyhabútor előtt, csak vállának görcsös rángatózásából láttam, hogy némán zokog. Én fent ültem a lépcső tetején, nem mertem lemenni.
Gyáván viselkedtem? Nem tudtam volna mit mondani. Apánknak senki nem tudott volna mit mondani.
Nővérem úgy tíz perc múlva elcsendesedett. Lassan a tükörhöz lépett, haját visszarendezte a kontyába, majd ruháját eligazgatta, és apánk után ment. Én persze követtem, a szobánkból épp a hátsó udvarra lehetett látni, és ha az ablakot pár centire kinyitottam, akkor hallhattam is, hogy mit beszélgetnek.
Nővérem nem próbált mentegetőzni, magyarázni. Csak annyit szeretett volna, hogy elfogadják, olyannak, amilyen. Emlékszem hangjára, ahogy annyit mond „apám”, majd az üres csend, ahogy válaszra vár. Apánk abbahagyja a fa hasogatását, majd lassan testvérem felé fordult. „A cigányok szajhájának nem vagyok az apja!” Mint aki tudomást sem vesz a mellette álló lányról, újra meglendítette a fejszét, és lecsapott a hasábokra.
Talán ekkor kellett volna lefutnom. Nővérem pártjára állnom, az arcába kiabálnom apánknak, hogy a lánya nem szajha, hogy igenis szeresse őt, mert az egyetlen vétke csak annyi lehet, hogy nővé érett, és ezt pedig elfogadhatná, ha végre kinyitná a szemét! De nem tettem. Ehelyett lesújtva álltam az ablakban, és néztem, ahogy Rachel hátat fordít neki, ő pedig csak vágja a fát.
Évtizedek óta gyötör a lelkiismeret, hogy akkor meg tudtam volna akadályozni a még csak körvonalazódó jövőt. Aztán midig azzal nyugtatom magam, hogy nem volt már mit tenni, nővéremet akkorra már elvesztettem, és csak annyit értem volna el mindezzel, hogy a tanyától harcok közepette váljon el. De lehet, megérte volna. Lehet, más lett volna. Talán nem megy el, talán kiharcolja, hogy maradjon, és akkor láthatom az unokahúgomat, ott lehetek velük. Talán megakadályozhattam volna a közelgő tragédiát.
A megalázottak messziről felismerhető közönyébe burkolózva lépett be a szobába. Rám se nézett, csak leült az ágy szélére. Az ölébe hulló könnyeit a durva vászon alig nyelte el.
Később minden ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Nővéremmel rendeztük a házat, apánk szinte mindig dolgozott. Bár mintha egy kicsit többet ivott volna, de nem akartuk észrevenni.
A testvéremet soha többet nem láttam nevetni. Egyetlen élénken élő képem ebből az időből róla, ahogy a szobában ül az ablak előtt, egyre domborodó hasa már kivehető a blúza alatt. Kezében aprócska horgolt terítő, néha ölt egyet-egyet, de gondolatai messze járnak.
Soha nem fejezte be. A megsárgult tenyérnyi darabka itt fekszik a dobozom mélyén, mióta elment. Először csak azért mentettem meg apám mindent elpusztító haragjától, mert tudtam, milyen fontos volt Rachelnek, és majd egyszer, ha szeretné folytatni, meglegyen, hogy a szemébe mondhassam: „A hűséges húgod mindent megőrzött, látod.” Aztán idővel rájöttem, hogy soha nem fog visszajönni, soha nem fogja már befejezni.
Mégis vártam. Hátha egy ködös reggelen utolérem végre, és odaadhatom neki. A remény a visszatérésére az elmúlt hatvan évben nem változott. Hittem abban, hogy nem hagyott el örökre. Mindig is hittem. Még a levél érkezése után is.
Abban az évben korán beköszöntött a tél. A reggelek ködösek voltak, a tó vizét vékony jéghártya borította, de a hó csak nem érkezett meg. A termés nagy része odalett, és a fagyok miatt egyre biztosabbá vált, hogy a tavaszi sem lesz jobb. Apánk talán ezért is lett egyre ingerlékenyebb. Többet ivott, és sűrűbben jöttek a dühkitörései is. A tanyát egyre jobban elhanyagolta, én pedig kevésbé számíthattam nővéremre a munkában az állapota miatt.
Az egész házra fojtogató némaság telepedett, úgy éreztem magam, mintha jeges folyóba estem volna, és a jégpáncél alól nem találnék kiutat. Voltak hangok, események, de az egész valami homályos emlékfolyam, a tetején jéggé szilárdult akarattal, hogy nem történhetett meg így.
Egyik hajnalon arra ébredtem, hogy nővérem a bőröndjébe csomagol. Előző nap nem tudom, mi történhetett otthon, miközben én a faluban voltam, de amikor hazaértem, jeges csönd fogadott. Azóta szinte hozzám sem szólt, reggel pedig némán pakolni kezdett. Azt a néhány személyes holmit, amije volt, most mind szépen elrendezte a táskában. A zár visszhangozva kattant a szobában.
– Mennem kell. Te nem tehetsz semmiről. Ugye tudod, hogy mindig szeretni foglak?
A mai napig hallom néha ezt a három mondatot. De amikor a hang felé fordulok, soha nem áll ott már senki.
Akkor nem tudtam válaszolni. Könnyeimen keresztül a valóságnak csak elfolyt részleteit láttam. Mintha az a több hónapos jég, amibe mind belefagytunk, akkor hirtelen olvadásnak indult volna, és én azzal küzdenék, hogy a szemembe csorgó víztől próbáljak megszabadulni.
Nővérem hátat fordított, és lesétált a lépcsőn. Jobb kezével óvatosan simította végig a korlátot, a konyhabútort. Mintha a tárgyaktól búcsúzna, ha már az élők nem engedik magukhoz közel. Az ajtó nyikordulásától tértem magamhoz, gyorsan lefutottam a lépcsőn, át a konyhán, ki az ajtón.
Ő pedig ott állt. Alakját a kapu rozsdás vasa keretezi, rajta a harsogó zöld színű kabát. Hasán már alig tudja összefogni. Lábainál kopott bőrönd. Szeme szomorúan csillan, ahogy visszanéz. Nem tudom, mit várt tőlem. Menjek utána? Tartsam vissza? Csak némán álltam az ajtóban. Néztem, ahogy felemeli a táskáját, arcát kezével megtörli, majd hátat fordít, és elindul a vasútállomás felé.
Gyomromban a mai napig érzem azt a nyomást a ködös reggeleken. A mai napon sem akar szűnni, hiába mélyesztem öklömet egyre erősebben hasamba. Lüktet, hol erősödik, hol gyengül, de érezhetően jelen van. A hányinger és az éhség különös játéka. Ahogy kissé alábbhagy, újra a dobozba nyúlok.
Néhány képeslap különböző városokból. A bélyegeken a pecsétekből látszik, egyre ritkábban küldi őket. Mindig nekem címzi, postán maradónak, így apám tudta nélkül tudom felvenni őket. Pár sor arról, hogy jól van, szinte mindig ugyanaz. Alul aláírásként csak egy R betű.
Egyetlen levelet küldött, benne egy fénykép, rajta ő, és egy apró kicsi lányka az ölében. A képen mosolyog, de a szeme elárulja, hogy nem boldog. Amikor tudtam, válaszoltam neki, hogy jól vagyunk, apu változik, várjuk... Kegyes hazugságok. Tudtam, nem jön vissza, de mégis próbáltam elhitetni magammal, hogy mindent megtettem. Aztán egyre ritkábban írt, írása egyre szálkásabb, zavarosabb lett. Mindig ugyanaz. Jól vannak Juliett-tel együtt, ő dolgozik, megvannak. Semmi több. Semmi személyes.
Aztán néhány év múlva a levelek elmaradtak. Kezdetben fel sem tűnt. Addigra már amúgy is ritkán írt, én pedig a saját életemmel voltam elfoglalva. A vőlegényem, a ruhavarrás, apám megpuhítása, a tanya… mind-mind olyan kihívások voltak, amik lefoglalták minden percemet.
Késő ősszel érkezett a postával. Szabvány fehér boríték, rajta írógéppel írt sorok. Mivel már rég minden számlával és levéllel én foglalkoztam, ezt is felbontottam.
„Mély fájdalommal” tudatják, hogy nővérem rákban elhunyt. Megoperálták, de hiába a műtét, a gondos orvosi odafigyelés, az áttétek miatt menthetetlen volt. Hamvait a városi köztemetőben helyezték végső nyugalomra, mivel közeli hozzátartozóról nem volt tudomásuk. Az, hogy értesültünk róla, csak egy fiatal gyakornok ügybuzgalmának köszönhető.
Apámnak nem szóltam, a folyamatos ivás és valami megmagyarázhatatlan betegség miatt szinte már nem volt tudatában a körülötte történő eseményekről, talán arra sem emlékezett, hogy volt még egy lánya.
Egyszer megpróbáltam elmondani, de nem figyelt rám. Én pedig nem akartam felkavarni.
Juliettről semmit nem írtak. Mintha nem is létezett volna. Pedig emlékszem Rachel hasára, ahogy a zöld kabátba próbálja rejteni. Nem tudom, mi történt a kislánnyal. Talán örökbeadták. Jobb napokon próbálom elhitetni magammal, hogy esetleg Rachelnek volt férje, és bár soha nem írt róla, ő nevelte fel. Ám arra, hogy a lány intézetbe kerüljön sokkal nagyobb esély volt.
Megkereshettem volna Juliettet. Magamhoz vehettem volna, akkor már lett volna rá lehetőségem.
De nem tettem. A levél a mai napig itt van a dobozban, soha senkinek nem mondtam el. Jobb volt így, azt ismételgettem magamnak.

Az óra halkan ketyeg az asztalon. Ahogy hallgatom, ahogy tudatára ébredek a jelennek, az a jól ismert görcs mar a gyomromba egyre határozottabban. Liza nem sürget, és én életemben először, az ő szemén át, szembenézek önmagammal.  A könnyeimet nyeldeklem, de most már be akarom fejezni, amit elkezdtem.

 Hiába olvastam a levelet, nem tudom elhinni, hogy ne térne vissza. Tudom, hogy egyszer még visszajön, ott fog állni a kapuban, zöld kabátban, bőrönddel, és egy apró kicsi lánykával a karján. Nem lehet másképpen. Nem hagyhatott minket így el! Még nem kértem bocsánatot tőle, hogy hogyan viselkedtem vele akkor. Hogy nem értettem meg. És addig nem fekhetek le nyugodtan, amíg nem mondtam mindezt el, amíg nem válaszolja azt újra, hogy „Te nem tehetsz semmiről. Ugye tudod, hogy mindig szeretni foglak?”
Én várok rá. Várom ősszel a hideg hajnalokon, és néha úgy tűnik, mintha valóban felbukkanna a kapuban.  Akkor gyorsan a kendőmért, cipőért indulok, felöltözöm, és kisietek hozzá.
De mire kiérek, már soha nincs ott, csak mintha a távolba látnám, ahogy a vasútállomás felé siet.
Mindig elkések.
Most már szabad sírni.


2012. június 25., hétfő

Sárkánydoboz

Apukámék lakásfelújítás után kiszavaztak egy falra rakható fapolcot, benne öt fa fiókkal. Ezt én örökbe fogadtam, majd természetesen hónapokig kerülgettük csak otthon. Aztán megszületett az ötlet: sárkány kerüljön rá. Az instrukcióim alapján elkészült a minta is. A dobozokat lealapoztam padlizsán-arany színváltó, míg a "polcot" zöld-arany színváltó akril festékkel. A sárkány utána indigóval került a dobozra, majd temperával készült el a teljesen.

sarkany.jpg

Ez volt az első festésem, amikor kontúrozás nélkül készítettem.

DSCF4993 másolata.JPG

2012. június 23., szombat

Tiramisu, kicsit másképp

A Tiramisu alapkoncepciója fantasztikus: egy könnyű, rumos-vaníliás krém, kakaó, és omlós piskóta.

Sajnos valami rémes ötlet útján a babapiskótát az eredeti recept szerint erős kávéba kellene tunkolni,de ezen az én kávéundoritiszemmel  már az első elkészítésnél változtatást eszközöltem. A mascarpone olcsóbb kiváltására viszont nemrég találtam csak megoldást.

tejfol másolata.jpg

Fél liter tejfölt konyharuhába töltve, és egy mélyebb edénybe lógatva (úgy, hogy a lecsepegő savóba ne érjen bele a konyharuhában kucorgó tejtermék) kicsepegtetek 2-3 nap alatt. Ez némi előtervezést igényel, de a végeredmény egy sűrű krémsajt, amivel a mascarpone tökéletesen (és jóval olcsóbban) kiváltható. A műveletről bővebben WiseLady oldalán olvashatsz, de a mellékelt képen a lényeg látható is.

3 tojást szétválasztok. A fehérje mehet egy olyan edénybe, amiben majd fel fogom verni kemény habbá... de ez még későbbi történet. A sárgáját 2 ek kristálycukorral és 1 ek vaníliáscukorral habosra keverem. Utána kikeverem 3 ek rummal is, és hozzáadom a "mascarponét" is.

A fehérjét 1 ek cukorral és egy kicsi csipet sóval kemény habbá verem, majd óvatosan a krémmel összekeverem. Én azért nem szoktam szívbajos lenni, teljes lelki nyugalommal öntöm a tojásfehérjés tálba bele a krémet, majd habverővel laza mozdulatokkal homogenizálom.

Sűrű kakaót produkálok instant kakaó és tej közreműködésével, majd némi rumot is adok hozzá. Ezekbe mártom a babapiskótákat, figyelve arra, hogy ne ázzanak el teljesen. (Hogy miért? Nem értettem egyet a gondolattal: miért ne lehetne a babapiskóta omlós a kakaótól? Aztán empirikus tapasztalatok után rájöttem: az hűtőben állás közben a tojásos mascarpone krém még szeretne leadni nedvességet; ezt pedig csak úgy tudja szépen, ha van ami felszívja. Na erre van a babapiskóta ott.)

retegezes.JPG
A rétegzés a klasszikus: babapiskóta, krém, kakaó. A tetejére krém, arra pedig a kakaó kerüljön.

(szerk. pontosítás: a piskóták áztatásához az instantból lehet gyorsan kakaós tejet készíteni, de természetesen a rétegzéshez a klasszikus kakaót ajánlom, ahogy a képeken is az van)

A "nagy újítás" itt nálam annyi volt, hogy adagonként külön pohárba készítem el, így a tálaláskor gusztusos marad, mivel a rétegzés nem dől össze azonnal, ahogy hozzányúlunk. Én igazán szeretem a kis poharas megoldásokat.

A végeredményt hűtőbe száműzzük minimum 3-4 órára, hogy az ízek tökéletesen összeérjenek. Ha a kakaót egyenletesen sikerült eloszlatnunk a tetején,akkor a tálalásra már homogén mélybarna csokoládéréteg lesz a tetején.

tiramisu.JPG

2012. június 21., csütörtök

Hűtőmágnes parafadugóból

Parafadugóból soha nem elég! Íme még egy ötperces ötlet. Egyszerű, pillanatok alatt kész van, és látványos is. Ez az én megvalósításom:

parafa_magnes.jpg

Az eredeti ötlet pedig itt található.

2012. június 18., hétfő

Parafadugók a fűszerkertben

Emlékszem, gyerekkoromban a vasárnapi ebédfőzésekor rendszeresen engem hajtottak ki a a kertbe, hogy hozzak egy csokor petrezselymet... Nagymamám két dologra ügylet a kert éves tervezésekor: 1. két évben egymás után ne kerüljön ugyanaz a növény ugyanoda; 2. a petrezselyem és a sárgarépa elválaszthatatlan páros. Nos tehát, a fent nevezett két növény igencsak hasonló küllemmel bír... én pedig sohasem tudtam megkülönböztetni őket. Tehát maradt az empirikus tapasztalás: fogjuk meg és húzzuk ki. Ha szerencsés voltam, elsőre a fehérrépa jött. Ha nem, akkor a csokor petrezselyemzöld mellé szállítottam némi fehér és sárgarépát is grátiszba. Ez volt a nosztalgikus felvezetés, és most jöjjön a jelen:

A fűszernövény-kertészet régi vágyam volt már, és idén végre kivitelezni is tudtam valamelyest (már amennyire a kilencediken balkonládákban lehet). A palántázás után viszont hamar felmerült a következő feladat: ha már a növények szépen ott kucorognak a ládákban, meg is kellene őket jelölni, hogy ki-kicsoda. Tehát elkezdtem odafigyelni a kerti jelölők témakörben felmerülő tippekre, és így bukkantam a Pinteresten egy frappáns ötletre nem sokkal később.

jelolo.jpg

 A parafadugó-mánia még mindig tombol, a lakás berendezésére pedig a fa-fém párosítást terveztük eredetileg is, szóval ez a rusztikus kivitelezés nagyon megtetszett. Akit érdekel a részletes kivitelezés is (bár szerintem a képke magukért beszélnek), bővebben itt olvashat róla.

2012. június 16., szombat

Házi vaníliáscukor

Az, hogy az otthon készült dolgoknak párja nincs, elcsépelt örök igazság. Finomabb, jobb, egészségesebb, olcsóbb. Ennél nagyobb bölcsességet én sem tudok mondani arra indokul, hogy miért is csináljunk otthon a vaníliás cukrot.
Az elkészítése pofonegyszerű, szerintem még jó móka is, és van a végén az a bizonyos "büszkeség-faktor", ami itt igencsak magas pontszámot ér el: mégiscsak valami titokzatos és egzotikus dolgot hoztunk létre a konyhaasztalon.
Hozzávalók:
légmentesen záródó csatos üveg
kristálycukor
rúd vanília
Az üvegbe beletöltjük a cukrot úgy, hogy legyen pár centi üres részünk majd.
A vaníliarudat kettévágjuk, a magokat óvatosan kikapargatjuk a cukorra, majd elmorzsoljuk kicsit az ujjunkkal. Amikor végeztünk ezzel, az üveget lezárjuk, és jól összerázzuk.
1-2 hét érlelődés után már kész is van, és az illata, íze messze meghaladja a boltiakét. Légmentesen nyugodtan tárolhatjuk a szekrényben, nekem eddig semmilyen minőségromlást nem tanúsított.
cukor.JPG

2012. június 14., csütörtök

Pipacstündér

Amy Brown tündér, általam megfestve. Az eredeti itt található.

_P1000236.jpg

2012. június 11., hétfő

A világvége után

A történetem régen kezdődött. Egész pontosan harminckét éve, hat hónapja és tizenhét napja. Ekkor volt a Háború utolsó, mindent eldöntő ütközete. Az Atom Napja. A Világvége.
Hajnali hat óra ötvenkét perckor a silók kinyíltak, és minden megváltozott. Örökre. A bolygó teljes felszínén mély sebek keletkeztek, ahogy az atombombák gyilkos sebeket hasítottak rajta. Milliók haltak meg. De még többen voltak azok, akik túlélték.
Délelőtt tizenegy óra három perckor csönd lett. A föld vörösen derengett. Por, homok, kő és faszilánkok izzottak pokoli katlanokban, vagy épp tűntek semmivé pillanatok alatt. Az idő megváltozott. És új, ismeretlen szél kavarta a radioaktív port a kietlen sivatagokon, mezőkön és hajdan volt erdőségeken keresztül. A nap mintha hetekig nem nyugodott volna le, a horizont olyan vörösen izzott. Majd a lágy narancs, később a bíbor, és végül a békét hozó mélylila színbe fordult.

Akik túlélték, hamar alkalmazkodtak a körülményekhez. Különleges, hogy az emberi szervezet mit ki nem bír. A mutáció, amit oly sokan féltek, nem volt számottevő. Az emberi faj még önnön halálát is képes túlélni.
Én három héttel születtem mindezek után. De mégis azt mondom, valódi születésem ezen a napon ment végbe, ott, az atomfelhők árnyékában, anyám haldokló méhében.
A cirkusz, ami befogadott és felnevelt, az egyik lehetőség volt a túlélésre. Nekünk szinte az egyetlen lehetőség. „Nekünk”, mondom, de úgy értem nekik, és nekem.
http://www.kitschy-kitschy-coo.com/2007/10/dont-you-just-hate-it-when-everyone.html#links
forrás: http://www.kitschy-kitschy-coo.com
Ők a hús vér szörnyetegek. Alyssa, a Levegő Angyala, akit szárnyszerű bőrlebenyei a karja és az oldala között, ha nincs a porond, örökre a nyomortanyákra kötöztek volna. Ryan, a Háromszemű, aki soha nem láthatja, ki köpi arcon, mivel mindhárom szemére vak születésétől kezdve. Tyler és Kyle az Elválaszthatatlan Páros, akiknek csak deréktől felfelé van külön életük. Ella, a Páncélasszony, avagy ahogy a háta mögött csak hívjuk, az Elefánt; s nem csak bőre, testalkata miatt is. És Mike, és Austin, és Jasmine, és Gerald… torzszülöttek, testi és lelki szörnyetegek, akik abból élnek, hogy az Épeknek mutogatják hiányosságaikat, vagy épp fölös részeiket. És jól megélünk. Ők örömmel fizetnek azért, hogy lássák, milyen szerencsések.
Én más vagyok. Nincs se fölös kezem, se fölös lában, nem nő ki a testvérem a hátamból, és még csak különleges bőrelváltozásom sincs. A nevem: a Láthatatlan Asszony. Bár nem pontos a meghatározás, de a tömeg a hangzatos nevekre jön csak. Igenis vagyok. Létezem. És látszom. Csakhogy olyan homályosan, mintha vastag vízen keresztül néznél. Vagy mintha én magam lennék a víz. Szilárd, tömör víz.
Mindenem megvan: két kéz, két láb, törzs, nyak, fej, mellek és hüvely. Akkorának születtem, mint minden csecsemő, és most sem vagyok különleges. Százhatvanöt centiméter és ötvenhárom kiló. Eszem, iszom, alszom, lélegzem. Ha lenne kivel, akkor szeretkezhetnék is. Gyermekem is lehetne. Olyan, mint én. Alkalmazkodóbb, rugalmasabb, tökéletesebb minden eddig született embernél.
Nem értenek meg. Nem értik, miért vagyok ilyen. Miért vándorlok éjszakánként a halott erdőkben. És félnek tőlem. Félnek az érintésemtől, a testemtől, a melegemtől. Félnek a derengéstől, ami éjjelenként körülvesz, és csak hajnalra enyészik semmivé.
A Fény leánya vagyok. A fényé, ami születésem napján újraírta a történelmet. Most még egyedül vagyok, az én feladatom az, hogy társat találjak; hogy társsá tegyek valakit. És megszüljem a jövő nemzedéket, a fény gyermekeit. És az idő közeleg, érzem minden porcikámban.
Anyám lényegében már halott volt, amikor világra hozott. Élete utolsó erejével préselt a földre, hetekkel még azelőtt, minthogy valójában születnem kellett volna. Fejletlen testem a véres mázban feküdt a porban, miközben anyám szinte elfolyósodva hevert mellettem.
Így találtak rám. Pár fiatal férfi és nő, akik azzal keresték betevő falatjaikat, hogy a háború által kevésbé sújtott területeken mutogatták elváltozásaikat. Emberek, akiket a sugárzás nem ölt meg, csak átformált. Magukhoz vettek, a rokonság köztünk mindent elsöprő felismerés volt – tudtuk, egyazon nemző különböző gyermekei vagyunk.
Gyermekként annyit és ott időztem, ahol kedvem tartotta. Alyssa karja közt aludtam, mintha csak valami bizarr éjjeli sátor vett volna körül. Tyler és Kyle egymást túllicitálva versengtek kegyeimért, hogy melyikük lehet velem többet… mintha lett volna egy percük is valaha egymás nélkül. És még a házsártos Ella is beengedett a kocsijába, és titokban rejtegetett fűszeres borába mártogatott kockacukorral kínálgatott.
Aztán idővel megváltozott minden. Eleinte még szinte teljesen hasonlítottam hozzájuk. Hús-vér emberi alakom csak az idő előrehaladtával kezdett el egyre színtelenedni.
Kezdetben észre sem vették, csak én éreztem a változást. Tudtam, fejlődésünk célja ez, de csak én feleltem hívó szavának, csak én vettem fel fény-testemet. A többiek maradtak azok, amiknek születtek: torz alakok, mind az ember, mind a Fény megcsúfolása.
Lassan kifakultam az életből, és kezdtem másként látni őket. Színeik eltorzultak, zöld, kék és lila beteges árnyalataivá váltak. De nemcsak őket láttam immár máshogyan: a körülöttem fekvő világ is új színekben pompázott. Egy kiégett erdő, egy, immár derengő talajvízzel feltöltött mély kráter, egy összedőlt épület… mind-mind az élet narancs és bíbor színeiben derengett számomra.
A cirkusznak egyetlen szabálya van: „egy család vagyunk, bármelyik tagunkat bántják, akkor a családot bántják”. A kiközösítettek megtanulnak együtt élni, egyként gondolkozni, hiszen külön-külön szinte mind magatehetetlenek lennének, de együtt – a Cirkusz – már sérthetetlen. De ezen az egységen repedések keletkeztek.
Eleinte csak kerültek. A kis kedvencből, a Mindenki Gyerekéből a „mindenkié, de nem az enyém” lett. A kivételes helyzet, ami abból adódott, hogy ők neveltek fel, kezdett semmivé válni. Egyre többször utasítottak vissza. Amerre jártam, a környezetemben mindenkinek fontos dolga akadt.
A hátam mögött elejtett megjegyzések és csúfnevek egyre gyakoribbak lettek. Aztán később már nyíltan is ellenem acsarkodtak. Ebben Ella volt a legbátrabb. Nyíltan gúnyolódott velem és ahol tudott megalázott. Aztán lassan a többiek is mind egyre jobban ellenem fordultak.
Külön ettem, külön aludtam. Saját kocsim lett, amely a többiekétől távolabb állt mindig. De elűzni már nem tudtak. Ahhoz túl híres lettem. Én voltam a főattrakció. Nélkülem a töredékét keresték volna meg, így szükségük volt rám. Belőlem nem volt több.
Idővel rájöttem, csúfolódásuk nem a felsőbbrendűség tudatából fakad, hanem épp abból, hogy tudják, soha nem érhetnek fel hozzám. Én fénnyé váltam, közelebb jutottam a tökéletességhez, minthogy ők ezt valaha is tehették volna. Ha rám néztek, szemükben félelmet láttam.
Hamarosan arra is ráeszméltem, hogy irányítani tudom őket. Bár látszólag a számkivetett voltam köztük, de mégis én voltam az, aki megmondta merre menjünk, hol verjünk tábort.  Követtek engem, pedig nem is tudtak róla.
És én elindultam a Nemző keresésére, hogy társam megszülethessen.
Hosszú időbe tellett, amíg rájöttem mi is a célja mindennek.
Kezdetben azt gondoltam, én vagyok a torzó. Én működöm hibásan, vakvágány vagyok: az evolúció félresikerült mellékterméke. Vizsgáltam önmagam, hátha rájövök mi a hiba bennem. De a testem alkalmasabb volt a létezésre, mint bármelyiküké. A radioaktív sugárzás nem tett kárt szöveteimben. Egyszerűen elraktározom azt, ettől is van a homályos fénykörív körülöttem éjjelente. Ha a halott tájakon keltünk át, én voltam az egyetlen, akin nem ütköztek ki a sugárfertőzés legenyhébb tünetei sem. Sőt! Mintha csak ott lettem volna igazán elememben. Minél közelebb kerültem az élénkvörös színben játszó katlanokhoz, annál energikusabbnak éreztem magam.
Így hát eljutottam arra a gondolatra, hogy bár egyedül vagyok még, de ez csak idő kérdése, hogy megváltozzon. Talán az új faj előhírnöke vagyok. Az törzsfejlődés életképes, új hajtása, ami azon a napon sarjadt ki, amikor az atombombák eltörölték az életképtelen múltat a föld színéről. Figyeltem környezetemet, hogy hol bukkannak fel testvéreim, mikor találkozom újabb, immár hozzám hasonló lényekkel. Az emberiség jövőjének tekintettem magam. De ebben is csalódnom kellett. Hiába jártunk be többtucat Élhető Zónát, hiába gyalogoltunk sivatagokon és erdőségeken át, egy testvéremet sem találtam soha.
Később – hónapok céltalan és értelmetlen vándorlása után – jöttem rá arra, hogy a jövőért nekem kell tennem. Bár következtetéseim még sok tekintetben hibásak voltak, de tudtam, immár jó nyomon járok. Elkezdtem keresni az indikátort, ami engem megváltoztatott, hogy a változást másokban is el tudjam indítani. Ekkor már teljesen az én irányításom alatt volt az egész Cirkusz, és én úgy intéztem, hogy minél közelebb kerüljünk a Lezárt Zónákhoz, amiket az Épek hoztak létre, hogy védjék saját génállományukat. Ostobák, akik ezt hiszik, hogy a Világ Újrateremtése számukra egy újabb esélyt adott!
Arra hamar rájöttem, hogy az Épek között hiába is keresek társakat. Ők egyszerűen csökevényesek. A régi korok maradványai, mint a sziklába vésett domborművek. Értelmetlen, használhatatlan, letűnt dolgok, amiket az idő majd szépen lassan elporlaszt.
Így a torzak között kezdtem keresgélni. Ám idővel megértettem, ők sem képesek a változásra.
De a megoldás most már triviális.
A Nemző felkutatása gyerekjáték volt. A Cirkuszt könnyeden irányítottam mindinkább északra. A színek, amik egyre élénkebbek lettek, ahogy én fakultam, elvezettek hozzá. Már napokkal hamarabb láttam őket, minthogy megközelítettük volna, és én képtelen voltam aludni. Aztán – pontosan hat nappal ezelőtt – elértük.
A társaság parancsomra letáborozott. Szerencsémre a környék több lakott település is fejlődésnek indult, tehát rövidebb időre nyugodtan le tudtunk telepedni itt. Amíg a többiek a környező városokat járták, én az alkalmas pillanatot vártam.
A tábortól úgy félórányi járóföldre, egy tíz-tizenöt méter mély kráter alján feküdt. Két emberhossznyi testét por és törmelék fedte, s a hajdan csillogó fémburok most rozsdásan feküdt a földön.
Egész éjszaka azon dolgoztam, hogy életre keltsem. Vágyakozva gondoltam arra, hogy a Nemző, aki létrehozott engem, képes lesz létrehozni a társamat is, csak újra működésbe kell hoznom. A kezeim, gondolataim ösztönösen dolgoztak, energiáimat kimeríthetetlennek éreztem. Egész éjjel fent voltam.
De most már végre itt vagyok, csak egy lépés választ el, hogy megváltoztassam a világot, és végre társat találjak. Olyat, mint amilyen én vagyok. És az idő nekem dolgozik. Már csak egy perc és huszonhárom másodperc.
Épp idejében. Már készen állok a változásra.
A Fény bíbor, majd égő vörös lesz. Ahogy a színspektrum eltolódik a napsárga, végül a fényes fehér felé, a hőmérséklet több ezer Celsius fokra nő. A vakító világosság pillanatokra láthatatlanná tesz mindent.
Majd nem marad más hátra, csak az izzó gomba alakú felhő az égen.

2012. június 9., szombat

Sonkás-medvehagymás puffancsok

Végre megérkezett az új sütőnk, és hat (6!) hónap után elérkezett az a pillanat, hogy újra süthetek! Ezt természetesen én azonnal ki is használtam. De persze felmerült a kérdés azonnal, hogy mit is csináljon az ember lánya a nagy izgalomban. Mégiscsak ez lesz most az Első...

Végül az intuíciós alapon való pogácsasütés győzött:

2-3 bögre lisztet összekevertem egy csomag sütőporral és egy kiskanálnyi sóval, majd hozzádolgoztam egy tojást és úgy 15-20 dkg olvasztott margarint (fagyott volt, a mikró meg túlbuzgó). Ezt kicsit összemaszatoltam. Hozzádobtam még egy-egy marék apróra vágott medvehagymát, füstölt sonkát és sajtot. Az egészet szép homogénre gyúrtam, majd a konyha etikára mit nem adva a mancsommal görgettem belőle golflabda méretű golyókat. Ezeket kicsit ellapítottam, majd sajttal megszórtam. 200 fokra melegített, alsó-felső sütésre (ez a másik újdonság a sütőben azon felül, hogy VAN) kapcsolt sütőbe dugtam addig, amíg a sajt aranybarnára nem sült a tetején.

képekben pedig íme:

egyben_1.jpg

2012. június 6., szerda

Cserép steampunk hangulatban

A steampunk hangulat nem hagy nyugodni. Tetszik, hogy egy élőlény születik fémből és üvegből.

Következő teremtményem a fürdőszobai növényen (mármint annak IKEÁs műanyag imitátorán) telepedett meg az elkészülte után. Alumínium és fehér, letisztult és kissé bohókás.

furdoszobai_bogar.jpg

2012. június 4., hétfő

Kockás bevásárlólista

Az áruházakban (szerencsére) az összes dolgot kategorizálva találunk. Az üdítők, a tésztafélék, a tisztálkodási szerek, vagy épp a mirelit áruk... mind-mind szépen, egy kupacban találhatóak meg.

Viszont a lakásban a dolgok el,- és kifogyása semmilyen rendszerességet nem mutat. Képes a cukor után elfogyni az ablaktisztító, majd a fagyasztott brokkoli... és ha még az ember leül, hogy vásárlás előtt végiggondolja a listát, akkor is tuti, hogy az ajtóban jut eszébe legalább három dolog, amit csak felfirkál a papír aljára.

És itt adva van a probléma: az áruházban vagy kilométereket gyaloglunk, míg mindent be nem sikerül rakni a kocsiba, vagy az összes sornál órákig bogarásszuk a listát, hogy beazonosítsuk azokat a tételeket, amiket abból össze kell szednünk.

Na... ezen megoldások egyike sem felelet meg az én kocka-világképemnek eléggé, így megszületett a kategorizáló-bevásárlólista. A lényege egy egyszerű mátrix: minden sor egy-egy vásárolandó tétel, az oszlopok pedig az áruházak részlegeit jelentik.

Gyakorlatban pedig: ahogy valami jelzi, hogy utánpótlásra szorul, egyszerűen felírjuk a listába. De nem elégszünk meg a nevével, hanem annak az áruházi részlegnek, ahol meg fogjuk találni, a cellájába teszünk egy X-et. Vásárláskor egyszerűen azt csináljuk, hogy mikor egy adott részlegen vagyunk, csak azokat a termékeket nézzük a listán amelynek az adott oszlopba X-et raktunk. Így már pillanatok alatt átlátható az egész!

Íme, így néz ki:

eredeti másolata.jpg

Aki kedvet kapott, innen töltheti le.

2012. június 2., szombat

Démoni üdvözlet

A képek szerintem magáért beszélnek.

egyben.jpg

2012. május 30., szerda

Teatartó fadoboz a Halak jegyében

A klasszikus teadoboz általam megálmodott külsővel. És hát mi más lenne a megajándékozott csillagjegye, mint a halak?

A dobozt lazúrosan átfestettem fehérrel, majd a mintát indigóval átrajzoltam, végül olajfestékkel megfestettem a halacskákat. És komoly tapasztalat volt, hogy az olajfesték milyen lassan szárad.

kesz_halak.jpg

2012. május 28., hétfő

Steampunk bogár - első próbálkozások

Egy izzó, drót, fogaskerekek, és némi fantázia. Kell ennél több egy steampunk bogárhoz? Íme az első próbálkozás:

steampunk_bug1.jpg

2012. május 27., vasárnap

Mikrós-bögrés süti

Szeretem azokat a recepteket, amikhez nem kell több, mint egy edény no meg pár perc, és mégis finom a végeredmény. Ez a recept is ilyen.

Az eredeti ötletért kattints ide. Ez a recept, mint a kevert tészták mindegyike, úgy gondolom, hogy nagy variálási lehetőséget hordoz magában. Íme az én kedvenc átdolgozásom:

Egy bögrébe belezuttyantjuk az alábbi hozzávalókat: 3 ek liszt, 1 púpozott ek kókuszreszelék, 1 csipet sütőpor, 1 csipet só, 1 kk kókusztejpor, 3 ek kristálycukor, 2 ek instant kakaópor, 3 ek tej, 1 ek olaj, 1 tojás, 2 kocka fehér csoki apróra tördelve és végül 2 ek mogyorókrém (olyan Nutella-féleség, de ennél jóval olcsóbban is meg lehet úszni).

Ezeket jól összekeverjük, majd a mikró legnagyobb fokozatán (750 W) 3 percig sütjük. Lehetne rá tenni tejszínhabot,vagy vanília fagyit,de szerintem ez önmagában, forrón tálalva tökéletes.

kesz_effekt_1.jpg

2012. május 13., vasárnap

Kókusztejes brokkolikrémleves

A Pesti Est olvasgatása közben bukkantam a gasztó-rovatra, abban pedig a kókusztejes borsókrémlevesre. A receptet alapul véve készült el ez a leves, ami szerintem fantasztikusan finom! Érdemes kipróbálni, a kókusztej minden nagyobb üzletben kap,és nem is olyan egzotikus, mint ahogy hangzik.

Két kisebb fej vöröshagymát karikára egy duci fokhagymagerezdet pedig apróra szelünk. Egy kis vízben ezt feltesszük főni. Hozzáadunkt és frissen őrölt borsot. Amikor a hagymák kicsit puhultak, hozzáöntünk egy doboz kókusztejet. Felforraljuk.

Hozzáöntjük a mirelit brokkolit és egy szem kisebb darabokra szeletelt krumplit. Addig főzzük, amíg meg nem puhul az összes zöldség.

A végén az egészet egy botmixer segítségével homogén állapotúra hozzuk és tányérba szedjük. A tetejére vékony szeletre vágott sajtot és pirított hagymát szórunk és sajttal szórt pirított kenyeret adunk hozzá.

brokkoli_kesz.jpg

2012. május 3., csütörtök

Scrapbook album - búcsúztató emlék

Megkeresés alapján készült ez az album, amikor egy kollégánk elment tőlünk.

Különlegessége, hogy a nem egy egyszerű album, hanem egy 30x30-as falapra készült, és az előlapja két szárnyként nyitható szét. A gerincei bőrkötésesek lettek, hogy bírják a strapát. Belül pedig fényképek és olyan tárgyak, amik valamilyen módon kötődtek a munkájához. Ez utóbbi annyira persze nem meglepő egy scrapbook album esetén. (o;

A kedvenceim a kis kinyitható könyvecske és a felhajtható flipchart tábla. Ezekről legalul van "nagyítás" is.

zsuzsa_scrap_1.jpg

2012. április 24., kedd

Gyöngyszövés - fecskefarkú lepke

Sok pici apró gyöngy, egy jó minta egy lepkéről.. a többi adja magát. Hát így készült a pillangó.

Azt sajnálom, hogy a gyöngyök nem voltak pont egyforma méretűek, és ekkora méretnél az már bizony látszik. Most már biztos, hogy japán gyöngyből csinálnám. De akkor ez volt, és a minta azért talán így is élvezhető maradt.
pillangoszeves.jpg

2012. április 23., hétfő

Gyöngy bonsai

A gyöngyfűzés mér régóta kíséri az életemet. Néha fellángol, néha csillapodik persze, de a kezdetektől jelen van.

Miután egy seregnyi kisállat elkészült már, és a drótra fűzés akadályát is sikeresen vettem elkezdtem próbálkozni a formákkal. Így jött a virágok, a levelek fűzésének ötlete, végül ezek fává alakítása. (azóta már találkoztam ezzel a technikával, de amikor ezt csináltam, nem volt semmilyen minta vagy technikai leírás hozzá számomra)

Hát így született a gyöngy bonsai.

bonsai_kesz.jpg

2012. április 21., szombat

Parafa poháralátét

Évek óta gyüjtöm a parafadugókat. Annyira szépek! És a borillatú puha fát egyszerűen nem lehet kidobni. Bár igazából felhasználni sem. Nekem hosszú hónapokon keresztül lapultak a szekrényben (még egy költözést is túléltek), úgy, hogy fogalmam sem volt,hogy mi is akarok velük csinálni. Egyszerűen kellettek, és sokáig elég is volt ennyi. Pedzegettem ugyan különböző ötleteket, de mindegy elvetett ilyen-olyan indokokkal. Aztán megtaláltam ezt, és szerelem volt első látásra. Íme:

kesz2.jpg

2012. április 19., csütörtök

Bögrés réptorta

Elég süteményes típus vagyok. Ami pedig csokis, az mind biztos, hogy a kedvenceim közé kerül. Az a sütemény pedig, amihez nem kellenek sem egy sarkvidéki expedíció logisztikai előkészületei, se egy forma 1-es istálló felszereltsége, a szívem csücske lesz. A bögrés répatorta egy igencsak hibrid recept, legalább 3-4 összegyúrásával született. De szerintem frenetikus lett!

BeFunky_ViewFinder_2.jpg

1/2 bögre cukrot (kristály és barna vegyesen is lehet, de helyettesíthető mézzel is) összekeverünk2-3 ek margarinnal. Hozzáadunk kb. 1/2 bögre tejfölt és kb. 5 szál reszelt répát. Ezt jól összekeverjük.

Hozzáadunk még 1 kis tábla csoki apróra darabolva, 2-3 ek kakaóport, 1 ek fahéjat. Végül belekeverünk a 1/2 csomag sütőporral elkevert 1 bögre lisztet.

Kissé sűrűbb masszát kapunk eredményül. Ez mehet a kivajazott tortaformába, vagy a papírral kibélelt muffinformákba, majd előmelegített sütőben tűpróbáig sütjük.

Amikor kihült kissé, a tetejét bevonhatjuk olvasztott csokival (és tettem rá némi fehércsoki-reszeléket is).

2012. április 18., szerda

Vitorlás a tengeren

Ez az egyik kedvenc képem, főleg a színei miatt (bár elég sok kedvenc van, tudom). Valamikor az internet őskorában találkoztam ennek a képnek az eredetiével. A festett képről készült fotóból én csináltam utána meg a mintát, hogy megfesthető legyen. És hát íme, ez lett az eredmény.

(És igen: valóban az egyik árboc eltűnik. Mint írtam, egy festett üvegképről készítettem, és valami csökken agykapacitás miatt nem értelmeztem, csak másoltam a látottakat: és hát az eredeti kép is így volt megfestve. Ez ennek a képnek a vádjegye már.)

Az akkori barátomnak készült, és a bevallása szerint a mai napi őrzi.

115_1509 másolata.JPG

2012. április 17., kedd

Konyhai papírtörlő tartó

A '90-es években, mint oly sok háztartásba, nekünk is rendszeresen érkezett az Otto katalógus. Leginkább azokért az élvezetes percekért tartottuk meg, amit a WC-n ülve eredményezett a böngészése.

Az utolsó 10 oldalon nem ruhák voltak, hanem mindenféle, a háztartásban általában tökéletesen hasznavehetetlen, dolgok. Ezek között az oldalak között bukkantam rá egy papírtörlő-tartóra is, ami megtetszett. Némi atyai fülrágás után elkészült a fa váza, és neki is eshettem a festésnek. Temperával készült, a víz,- és zsírállóság kedvéért pedig kapott egy jó vastag lakkréteget a végén. Elég kezdetleges volt még a technika, de hát fel kell vállalni a kora zsengéket is.

paprtorlo_effekt_kesz.jpg

Ja, és legvégül, csak úgy, a minta kedvéért, elkészült egy fakanál is. Persze használhatatlan, így csak dekorációs szerepet tölt be, de hát akkor is. Ott van, és kész. (o;

2012. április 16., hétfő

Mogyoróvajas csirke

Nagyon szeretem a csirkemellet: gyorsan lehet nagyon változatos és rendkívül finom ételeket készíteni vele. Így alakult az alábbi tuti recept is.

A mogyoróvaj az amcsi filmek rendszeres konyhai mellékszereplője, így nagyon vártam már a találkozást egy üveggel. Szerelem volt első látásra, aztán a kóstolás után a szenvedély csillapodott: az íze nem rossz, de a kenyérre kenve egy roppant ragacsos dolgot eredményez, ami az ember szájpadlását gondolja a legmegfelelőbb helynek. De az íze... megéri ezzel kezdeni valamit! Na, így került a csirkére.

A 1/2 kg csirkemellfilét ujjnyi darabokra szeleteljük, majd olajjal, frissen őrölt borssal és grillcsirke fűszerkeverékkel összekeverve egy műanyag zárható dobozban a hűtőbe száműzzük egy éjszakára. (ha nincs időnk, akár meg egy óra pácolás is elég neki)

1 fej vöröshagymát kockára szelünk és olajon egy wokban elkezdjük pirítani. (ne égessük, inkább öntsünk alá 1-2 evőkanál vizet) Amikor kicsit már megpárolódik, hozzádobjuk a lepácolt husit. Fehérre sütjük. Akkor hozzáadunk 3-4 evőkanál mogyoróvajat, majd azzal elekverve aranybarnára sütjük.

kesz.jpg

2012. április 15., vasárnap

Gémek a vízben

Egy természetbarát ismerősöm kérésére készült az alábbi üvegkép. Kihívás volt, mert ez volt az első alkalom, hogy tükörre festettem, és kénytelen voltam megtapasztalni, hogy ezen matérián a kontúrvonalak duplán látszódnak, méghozzá az üveg vastagságának megfelelő mértékű eltolódással. Viszont a minta felrajzolása valóban gyerekjáték volt az interneten talált tipp alapján: egyszerűen átindigóztam.

gemek_festes másolata.jpg

2012. április 14., szombat

Öt perces tonhalas tészta

Szeretek jókat főzni. Ennél már csak az "ötletesen és gyorsan jókat" szeretem jobban. A zacskós porok híve viszont nem nagyon nagyok: kicsit olyan érzésem van velük, mintha azt a bizonyos mesebeli kőlevest készíteném... jó drágán. De mint mindig, most is van néhány kivétel, a görög rakott burgonya ízei fantasztikusan harmonizálnak a tonhallal.
Az elkészítés módja természetesen máshonnan ered. Valamelyik ilyen poron találkoztam a Stahl Rafinériák megjegyzésben azzal, hogy nyers tésztát öntsünk fel vízzel, és a sütőben készítsük el. Több kísérletezgetés után alakult ki a végleges recept, íme:

1 zacskó tészta (a legideálisabb a kis cső tészta, de bármilyen másik is megfelel, amik között van hely)
1 vagy 2 konzerv tonhaltörzs (mérettől függ, meg, hogy mennyire szeretnéd tonhalasra)
1 zacskó Knorr Görög Rakott Burgonya por
2 dl tej (valami rejtélyes módon a tejes vízben főtt tészta nagyon finom lesz!)
- kb. 2-3 dl víz
reszelt sajt

Egy jénaiba, vagy más, hőálló tálba beleöntjük a tésztát. Úgy szárazon, egyenesen a zacsiból. Hozzáborítjuk a tonhalat, olajostól. (utóbbi fogja a tálat is kiolajozni) Ezt jól elkeverjük.
A Görög Rakott Burgonya port a tejjel, és úgy 2 dl vízzel elkeverjük, majd ráöntjük a tonhalas-tésztás keverékre.
Még annyi vizet öntünk hozzá, hogy a tésztát szépen ellepje. (kevergetni kell kicsit, hogy a tészták között a levegő kiszoruljon)
És már mehet is a sütőbe (jénai esetén ugye a hideg sütőbe, de gondolom előmelegítettel is működik).
Amikor a víz már nem látszik, és az alja kicsit kezd aranyodni (úgy 15 perc környékén), akkor kisit kivesszük, megszórjuk reszelt sajttal, majd mehet vissza, hogy az is szép aranybarna legyen.

BeFunky_OrtonStyle_1.jpg

 Nem hiszem, hogy az effektív munka öt percél több lenne vele, és ami még egy nagy előnye: összesen két edényt kell elmosni: egyet, amiben a folyadékok össze lettek keverve a porral, egy pedig, amiben sült.

2012. április 13., péntek

Egy tükör új élete

Korán felfedeztem az üvegfestést. Nagyon tetszett, hogy a kontúrok pontos meghúzása után a minta már kialakult, és bátran játszhattam a színekkel, csak arra kellett figyelnem, hogy a vonalakat ne lépjem át. Élveztem azt,hogy a különböző árnyalatok hogy olvadnak egymásba, hogy minden egyes színnek megvan a saját viselkedése átlátszóság, keveredés és fedőképesség terén is.

De egy szó, mint száz: volt egy időszak, amikor elég sok üvegkép került ki a kezem közül. Kezdetben csak otthonra, aztán idővel a nálunk megfordult vendégek kérésére megrendelésre is. Egy kedves házaspár is így keresett meg: volt nekik egy régi tükrük - néhol már vakotás is - de nagyon szép faragott kerete volt. Egyetlen kérésük az volt, hogy a festendő kép stílusban, színvilágban is passzoljon ehhez. Hát így született ez a szecessziós virág. Itt egyfelől a kontúrok színével, másfelől pedig a a vázánál a színek keverésével játszottam el.

kereetes viragok kesz_1.jpg

2012. április 12., csütörtök

Papírmacskák

A Praktika magazint már jó rég óta járatom. Meg-megcsinálok belőle valamit, vagy épp elraktározom egy-egy jópofa ötletét, és ha tehetem, megvalósítóm.

Hát így született Jázmin és Klotildka is: ballagáskor irodalomkedvelő, és eme tantárgyat lelkesen oktató Tanár urunk számára készültek. Természetesen az Élet és Irodalom lapjaiból. (az külön sztori, hogy elmentem az újságoshoz, hogy "Csókolom, van ÉS?" "Háát.. van egy példány, de múlt heti még." "Ó! Nem baj, csak a macskára ragasztok belőle és kitöltöm homokkal!"... hát az újságos arcát nincs szó, ami leírná ezek után. Szerintem komolyan gondolkozott azon, hogy rámereszti az állatvédőket, de végül hozzájutottam az áhított újsághoz.)

Az alap konstukció nagyon egyszerű: lufiból és papírból el kell készíteni a macska vázát. Ezek után tapétaragasztóval áttocsogtatott papírlapokkal beborítani több rétegben a művünket. Utána a macska ánuszán keresztül a lufit el kell távolítani (vagy legalábbis megfelelően meglékelni a papírfigurát), hogy a homokot tölcséren keresztül beletöltsük. Legvégén még pár papírfecni a foltra, és kész is a papírmacskánk, küldhetjük is fel a polcra, hogy támassza szökni készülő könyveinket.

 cicak_kesz.jpg

Házi kenyér

A kenyérsütés egy igencsak misztikus dolog. Nagymamáink varázslata ez, amikor a lisztből, sóból és vízből az asztalra került a mindennapi kenyér. Ezt a mágiát próbáltam felújítani kicsit. Igazából évekig szemezgettem csak a dologgal. Utánanéztem könyvekben, de belefogni nem igazán mertem. Aztán - és itt jön a romantikus történet vége - kezembe került Stahl egyik receptes könyve, amiben a pizza receptjénél írja le, hogy ez gyakorlatilag kenyértészta, és milyen pofonegyszerű elkészíteni. A pizzát elkészítettem, és tényleg nem lett rossz. Néhány próbálkozás után úgy értékeltem, hogy már elég bátor vagyok a kenyér elkészítéséhez is, és nem csalódtam. Az eredmény belül puha, kívül ropogós, mennyei illatokat eregető kenyér lett!

kenyer.jpg

Íme a recept:

0,5 kg lisztet (fele lehetőleg kenyérliszt, fele bármilyen másmilyen, pl graham, rozs), 1 lapos ek sót, és bármilyen fűszert, magot, piriított hagymát, stb.-t jól összekeverünk.

2,5-3 dl meleg vízben elkeverünk 1 tk cukorrot, majd felfuttatuk benne 0,5 csomag élesztőt (vagy 1 cs. instantot). Végül hozzákeverünk 1-2 ek olajat.

A száraz és a nedves hozzávalókat összeöntjük és jól megdagasztjuk. Meleg helyen 20-25 percig kelesztjük. Ezalatt úgy kb. a 2-2,5-szörösére fog dagadni. A  tésztát kicsit átdagasztjuk, majd cserépedénybe tesszük, és újra 2-szeresére kelesztjük. A sütőt a legmagasabb hőfokra felmelegítjük, és a kenyeret betesszük. (ha az átdagasztással együtt kapcsoltuk be, nekem kb. pont addigra kel meg újra, mikorra elég meleg a sütő) Fontos, hogy mellé tegyünk még 1-1,5 dl vizet is hőálló tálkában. A sütő hőfokát úgy 20 perc múlva mérsékeljük, így a kenyér kb 40 perc alatt szép aranybarnára sül. Amikor elkészült, kiborítjuk, és a forró kenyér tetejét hideg vízzel bekenjük, hogy finom kérget kapjon. Konyharuhába takarva kihűtjük, hogy szépen lehessen szeletelni.

Szezámmaggal szórt fehér kenyér
update1: hacsak nincs kánikula, akkor azt csinálom újabban, hogy a sütött épp hogy bekapcsolom (ez az enyémet 30 fok) és abban futtatom fel az élesztőt, meg utána ott kelesztem a kenyeret is. Tuti tipp. ;-)

update2: az én sütőmben úgy sül szépen, hogy egy alufóliát hanyagul a kezdetektől a tetejére dobok. Különben túlságosan megpörkölődne a teteje. De ez ugye sütő függő... de az ötlet jól jöhet. (o;
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...