2012. június 28., csütörtök

Lány a ködben

A hideg idén jóval november előtt beköszöntött már, és hetek óta jégpáncél borítja az Elliot-tavat. Hó nem esik, csak a magány tárgyiasult szürkesége, a mindenhová beférkőző köd telepszik a tájra. Zúzmarakristályok nőnek a dolgokra, tűhegyes végeik mindig pontosan a hegyek felé mutatva. A fák földig hajolnak terhüktől, nemegy karnyi vastag ág hasadt már ketté hangos sikollyal. A kerítéseken gyermekkezek kusza vonalai kígyóznak, de a friss sebeket a mindenbe beleivódó köd hamar begyógyítja. A világ egy hatalmas szürke-fehér tűpárnává változott.
Gyermekkoromban történt utoljára ilyen, abban az évben, amikor a nővérem elköltözött tőlünk.
Az emlékezet furcsa játéka, hogy élesen csak alakjának sziluettje és kabátjának harsogó zöldje marad meg retinámba égve, ahogy a kapuban áll, és visszatekint a házra. Haját a szél tépi, szeme nedvesen csillog. Bár lehet, hogy ezt a képet már az idő fakította ilyen édesen csöpögősre, de nem érdekel. Hinni akarok benne, hogy így volt.

forrás: http://favim.com/image/164817/
Ködös reggeleken néha még mindig látom, ahogy szinte megfogható valósággal ott áll. Az elmúlt hatvanhárom év mit sem változtatott rajta. Még mindig tizenhat éves, szomorú és magányos. Csak erősen gömbölyödő hasa árulkodik arról, hogy nincs egyedül a világban. Néha, nagyon ritkán tényleg elhiszem, hogy áll, és vár rám. Várja, hogy elbúcsúzzak… vagy hogy vele menjek… hogy döntsek. A szívem vadul kalapál torkomban.
Felkapom a kendőmet, gyorsan cipőt húzok, és sietek a kapuhoz. De mindig elkések. Mire kiérek, ő már nincs ott. Csak a hűvös, nyirkos köd. És mintha a távolban valami zöld villanna az úton. Soha nem érem utol.
Aztán kezdek tudatára ébredni, hogy csupasz karomon jeges vízcseppek csurognak végig, hogy fázom, és hogy mennyire eltávolodtam megint a valóságtól. Illúziókat kergetek csak. Fejemet elfordítom az oly valós álomképtől, és nyugodtságot erőltetek magamra. Várom, hogy szívdobogásom lecsendesüljön. A hiány és bűntudat vegyes érzése még ennyi idő után is olyan élesen hasít belém, hogy szinte fizikai fájdalmat érzek. Mintha tompa szike vágna végig a mellkasomon. Fáj a gyomrom, de mosolyt kényszerítek az arcomra, miközben megfáradtan visszasétálok.
A úton már unokám vár. Piros kabátja messziről látszik a fehér háttér előtt, ahogy feszülten áll, kezeit összefonva. Akkor költözött hozzám, amikor a lányoméknak az orvos elárulta, hogy „feltételezhetően Alzheimer-kórban szenvedek”. Prue mindig is színpadiasan viselkedett, és az, hogy a lányát ideküldte ápolónak, megerősített ebben a hitemben. Persze kéthavonta ő és Robert is meglátogatnak, de ahogy tudnak, menekülnek vissza a városba. Mintha attól rettegnének, hogy a rothadás bűze leng körül, és aki csak belélegzi, mind azonnal meghal. Az egész látogatása csak egy végeláthatatlan monológ.
– Nem értem, miért nem költözöl hozzánk, mammie, ez itt annyira a világ végén van, olyan nehéz eljutni hozzád, és nálunk ott lenne a közelben a segítség, és bármikor tudnánk találkozni. Számíthatnál ránk. A legjobb orvosok foglalkoznának veled. Gondolkozhatnál végre egyszer felnőtt módjára, és eladhatnád a tanyát.
Az én hibám volt. Én neveltem ilyenre. Ennyire idegenre. Számára csak akkor kerültem reflektorfénybe, amikor lehetőséget látott arra, hogy irányíthasson. Sokkal inkább hasonlít az apjára, mint rám.
A lánya más. Liza olyan, mint én voltam ennyi idősen: makacs, akaratos, önfejű. Talán más esetben jól kijöhettünk volna. Talán ha nem Prue az anyja. Kedvelem, jobban, mint hinné, de nem engedhetem közel magamhoz. Nem jó neki, hogy itt van velem. Huszonhárom évesen nem a nagyanyját kellene pesztrálnia. Jól vagyok, nincs szükségem segítségre. Ha majd lesz, szólok.
Amikor közelebb érek hozzá, elém siet, mintha támogatásra szorulnék, úgy nyújtja kezeit felém. Próbálok határozottan kitérni előle.
– Mammie, miért futott ki ilyen időben? Hideg van, és nem szeretném, ha megfázna. Miért jött ki, mammie?
Nem válaszolok, csak megyek mellette. Meg mernék esküdni rá, hogy amikor a kapuhoz értünk, a sárban két lábnyomot és egy bőrönd lenyomatát láttam. Ő dühösen néz rám, száját összeszorítja, majd amikor nem kap választ, újra megszólal. Vonásai megenyhülnek, hangja meleg, szinte szirupos.
– Mammie, megint csak képzelődött. Rachel elment. Nagyon régen itthagyta már a tanyát, több mint ötven éve, mammie. Menjünk be a házba, és én főzök meleg teát, és hidd el, minden azonnal jobb lesz, ahogy a gőzölgő csészét a kezedbe veszed – várakozóan néz rám, de amikor nem felelek, gyengéden megfogja a kezem, és folytatja. – Mammie, figyelsz rám, ugye?
– Persze hogy figyelek – hangom élesebben csattan, mint szeretném –, csak sétálni voltam.
Nem válaszol, tekintetéből látom, hogy sajnál. Nem válaszolok, nincs mire. Rachel valóban elment akkor. Tudom, hogy a fel-felbukkanó képe csak káprázat, de mégis olyan valóságosnak tűnik. Egy pillanatra megfogom még a rácsot az ajtó előtt, és lopva hátranézek, de tudom, nincs ott. Liza kedvesen beszél hozzám, de nem is figyelek rá.
Kicsit döbbenten, némán ülök le az asztalhoz. Csalódottságomat ő is észreveheti, hiába próbálom leplezni, mert mire újra felé nézek, már teáscsésze gőzölög a konyhapulton, és ő várakozóan mosolyog rám. Amikor nyúlok érte, a kezem kicsit megremeg, pár csepp tea kilöttyen. Azonnal ugrik hogy segítsen, majd letörli a sárgásbarna tócsát.
Ez rá vall. A tisztaságmániájára, hogy mindennek megvan a helye, a rendszere, amit csak úgy fogad el. Ebben sem hasonlít az anyjára. Neki mindegy volt, koszos-e a padló, vagy sem. A felismeréstől a fájdalom újabb rohamra indul a gyomromból. A teától hirtelen megundorodom, a kerámiacsésze élesen koppan a kis tányéron.
– Valami baj van, mammie? Olyan szótlan vagy ma. Mondd el, mi a baj, biztos tudok segíteni. Fáj esetleg valamid? Hívjam az orvost? – távolról szűrődik csak hozzám a hangja, mintha valami nagyon sűrű, átlátszó anyag lenne közöttünk. Amikor nem kap választ, újból megismétli: – Hívjam az orvost?
Hát igen, mégiscsak az anyja lánya. Prue nevelte fel, az ujjlenyomata ott van Liza minden mozzanatában. Az orvos… mit tudna az kezdeni velem! Az idő múlására és a soha meg nem bocsátott bűnökre nincs gyógyszer, amit fel tudna írni, hogy aztán a lányom győzedelmesen belémkényszerítse.
– Semmi bajom, csak elfáradtam – kezemet határozottan húzom ki az ujjai közül, és a szobám felé indulok. – Lepihenek egy kicsikét.
– Mammie! Biztos ne segítsek? Olyan sápadt vagy! Nem értem, miért nem lehet a segítséget elfogadni…
– Elég legyen már! Nincs semmi bajom, fáradt vagyok! Fáraszt az örökös nyaggatásod, egyszerűen megfojtasz vele! Nincs jobb dolgod, mint egy fáradt öregasszonyt ajnározni!? – Nem mondtam igazat. Igenis rosszul vagyok, émelygek, és bármennyire is idegesít, hogy gyereknek kezelnek, jó nem egyedül lenni.
Liza olyan erősen szorítja össze ajkait, hogy elfehérednek, de nem szól. Szemében a sértettség és az aggódás különös keveréke csillog. Talán mégiscsak jobban hasonlít rám. Az anyja látványos sértődést rendezett volna, kiabálással, sírással. De Liza nem. Ő inkább hallgat, és alkalmas pillanatra vár, hogy visszavágjon.
Kicsit szédülve botorkálok a szobámba, gyomromban a görcs már alábbhagyott, de még mindig érzem a helyét, ahol belémnyilallt. A szekrényből kiveszek egy régi, ragasztószalaggal foltozgatott cipősdobozt, majd az ágyamra ülök. Ez a doboz is élő kis emlékműve a szentimentalizmusomnak. Rég le kellett volna már cserélnem, semmibe sem kerül, és akkor nem kellene minden egyes alkalommal attól tartanom, hogy szétmállik az egész, és tartalma a szobám padlójára hullik. Mégsem vitt rá soha a lélek. Életem első új cipőjét kaptam ebben. Már nem emlékszem pontosan mikor… úgy tíz-tizenkét éves lehettem. A dobozt azóta is őrzöm, féltett kacatok tömkelegét zsúfolom bele.
Emlékeket, amelyeknek rég a kukában lenne a helyük. Óvatosan veszem le a tetejét, nehogy épp most engedjen az évtizedes ragasztás. Por és öreg papírillat csapja meg az orromat. A jól ismert sorrendben veszem elő a fényképeket és az apróságokat. Pár fotó a lányomról, egy megsárgult újságkivágás egy negyven évvel ezelőtti autóbalesetről, egy gyászjelentés a fiatalon elhunyt férjről – még mindig a torkomat kaparja a sírás, amikor ezeket látom –, egy kézzel színezett esküvői fotó.
Emlékszem a ruhára, esténként varrtam titokban, hogy apám ne tudja meg, amíg nem muszáj. Dührohamai kiszámíthatatlanok voltak, és ha valamiért elindultak – és lehetett ez bármi, akár egy rossz helyre lerakott újság vagy egy elsózott vacsora – semmi sem állította meg őket. Nővéremet is egy ilyen sodorta el az otthonunkból, és vitte messze, messzebbre, mint ahol én valaha is utolértem volna.
Halk kopogtatás hallatszik az ajtómon, majd még mielőtt válaszolhatnék, Liza már be is nyit.
– Ne haragudj, mammie. – mosolya őszinte, nyoma sincs már az előbb feltámadó haragjának – Igazságtalan voltam veled az előbb. Tudom, hogy neked Rachel mennyire fontos, hogy őt mennyire várod. – hangja csak az utolsó szónál veszít határozottságából. Épp csak egy árnyalatnyit, de még észreveszem.
– Nem tudom, miért vettem elő a dobozt. – ujjaim közt megsárgult papírlapok peregnek, miközben próbálom szavakba önteni gondolataimat. Pár kézzel írott levél, egy almáspite-recept Josephintől, két szál szárított rózsabimbó, amelyek már szinte porrá omlanak kezeim közt. –  Talán bizonyosságot keresek arra, hogy Rachel valóban nem lehet itt, arra, hogy úgysem tudtam volna segíteni.
Szinte úgy szakadtak ki belőlem a szavak. Nem fájt annyira, mint vártam.
A kezembe akad egy fénykép, amelyen két, talán négy-hat éves kislány áll, egyforma ruhában, egymás kezét fogják. Két megszeppent gyermek, mintha ikrek lennénk. Liza gyöngéden nyúl a töredezett szélű kópia után.
– Soha nem mondtad el, mi történt akkor. – mellém ül az ágyra, és a hangja olyan nyugodtan cseng. Nyoma sincs benne Prue szenzációéhes kíváncsiságának. – Ez a képen ugye te vagy, melletted pedig Rachel?
– Ezek csak képek a távoli múltból. Másfél év volt köztünk csupán. Nem emlékszem mikor készült, de az egyetlen közös képünk.
Liza a kezemre teszi a kezét. Szeme ugyanúgy csillog, mint rég Rachelé.
És én mesélni kezdek. Ösztönösen, gondolkozás nélkül, elengedve évtizedek önvádló hallgatását. A szavak összefolynak. Mintha újra ugyanabba a jeges folyóba zuhannék, de most lenne egy gyenge kéz, ami megfog, és nem enged elsodródni maga mellől.

Apánk minden ősszel a távoli hegyekbe utazott a kései szüretben segédkezni nagybátyánknak. Egyik éjszaka hatalmas vihar kerekedett és anyánk férfi híján önmaga próbált megbirkózni a széllel és esővel. A hegyről olyan erővel hömpölygött a víz lefelé, hogy nem egy fának teljesen alámosta a gyökerét a szomszédos tanyákon.
Másnap estére belázasodott. Nővéremmel próbáltunk segítséget hívni, de az utat elmosta az eső, mi pedig még túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy átmerészkedjünk a megáradt patakon. Amikor apánk hazaért, már ájultan találta, és hiába vitte orvoshoz azonnal, már menthetetlen volt. Fertőzés, azt mondta a doktor. Ez valami misztikus halálnak tűnt akkoriban. Ki hallott akkor még baktériumokról meg vírusokról! A szó hallatán mai napig anyám láztól izzó testének savanykás illata jut eszembe.
Anyánk halála után apánk inni kezdett. Nem tudott megbocsátani magának, hogy nem menthette meg. Először csak néha, esténként otthon. Aztán később egyre gyakrabban napközben is. Nem mondhatom, hogy részeges volt. Soha nem láttam dülöngélve járni, vagy önmagát összepiszkítva ülni. Ám igazán józannak sem. Mindent megcsinált becsületesen, ami a ház körül adódott, hétköznaponként eljárt dolgozni a közeli fafeldolgozó üzembe, soha nem volt rá panasz, hétvégén pedig otthon gondozta a kertünket. De mégis… lehelete olcsó konyaktól és dohánytól bűzlött, tekintete olykor kásásan révedt a semmibe.
Néha került ki csak ebből a réveteg állapotból, de abban nem volt köszönet. Olyankor dühöngött, tört-zúzott, bár ránk soha nem emelt kezet. Amikor a kitörések elmúltak, csendben sírt a konyhában az asztalon könyökölve, fejét kezébe hajtva. Utána jobb volt kicsit. Bűntudattól hajtva másnap kedvünkbe próbált járni. Új hajcsat, megjavított baba, új hinta az almafán.
Nővérem úgy tizenöt éves lehetett, amikor a faluba vándorcigányok érkeztek. Az illatok, varázslatok, fények, színek és hangok kavalkádja elbűvölte, és hamarosan minden szabad percét ott töltötte.
Nem tudom, ki volt az a fiú… soha nem árulta el még nekem sem. Apánk rosszabb pillanataiban dühösen megtiltotta Rachelnek, hogy odamenjen, hogy beszéljen velük. De ő nem hallgatott rá, és mivel én maradtam otthon, apánk haragja rajtam csapódott le. Gyűlöltem nővéremet, hogy magamra hagyott, és csak későn jöttem rá, hogy segítségre, barátra lett volna szüksége. És én akkor fordultam el tőle.
Szerelmes volt. Amennyire egy tizenéves szerelmes lehet. De teherbe esett, és félt bárkinek is elárulni, hogy mi történik a testében. Közben eljött az ősz, a cigányok továbbálltak, Rachel pedig ott maradt egyedül, anya nélkül, barátok nélkül, egy haragos testvérrel, egy kiszámíthatatlan apával és egyre inkább gömbölyödő hasával. Nem mondta meg a fiúnak. Talán nem is tudott volna mit mondani neki. Anya nélkül értünk nővé, apánk tudomást sem vett változásunkról, így nem voltak szavaink a testünkben lezajló eseményekre. Csak kezdetleges, kettőnk által érthető nyelvrendszer, lopott szavak a már ismert dolgokra. Mire rájöttem, hogy mennyire égető szüksége lenne valakire, aki meghallgatja és mellé áll, már késő volt.
Amikor apának megmondta, ő úgy viselkedett, mintha fel sem fogná, hogy mit történik körülötte. Felállt az asztaltól, és kiment a konyhából. Néhány perc múlva már hallottuk, ahogy a fejsze a fahasábokon dördül ütemesen. Rachel se mozdult, ugyanúgy állt a kopott konyhabútor előtt, csak vállának görcsös rángatózásából láttam, hogy némán zokog. Én fent ültem a lépcső tetején, nem mertem lemenni.
Gyáván viselkedtem? Nem tudtam volna mit mondani. Apánknak senki nem tudott volna mit mondani.
Nővérem úgy tíz perc múlva elcsendesedett. Lassan a tükörhöz lépett, haját visszarendezte a kontyába, majd ruháját eligazgatta, és apánk után ment. Én persze követtem, a szobánkból épp a hátsó udvarra lehetett látni, és ha az ablakot pár centire kinyitottam, akkor hallhattam is, hogy mit beszélgetnek.
Nővérem nem próbált mentegetőzni, magyarázni. Csak annyit szeretett volna, hogy elfogadják, olyannak, amilyen. Emlékszem hangjára, ahogy annyit mond „apám”, majd az üres csend, ahogy válaszra vár. Apánk abbahagyja a fa hasogatását, majd lassan testvérem felé fordult. „A cigányok szajhájának nem vagyok az apja!” Mint aki tudomást sem vesz a mellette álló lányról, újra meglendítette a fejszét, és lecsapott a hasábokra.
Talán ekkor kellett volna lefutnom. Nővérem pártjára állnom, az arcába kiabálnom apánknak, hogy a lánya nem szajha, hogy igenis szeresse őt, mert az egyetlen vétke csak annyi lehet, hogy nővé érett, és ezt pedig elfogadhatná, ha végre kinyitná a szemét! De nem tettem. Ehelyett lesújtva álltam az ablakban, és néztem, ahogy Rachel hátat fordít neki, ő pedig csak vágja a fát.
Évtizedek óta gyötör a lelkiismeret, hogy akkor meg tudtam volna akadályozni a még csak körvonalazódó jövőt. Aztán midig azzal nyugtatom magam, hogy nem volt már mit tenni, nővéremet akkorra már elvesztettem, és csak annyit értem volna el mindezzel, hogy a tanyától harcok közepette váljon el. De lehet, megérte volna. Lehet, más lett volna. Talán nem megy el, talán kiharcolja, hogy maradjon, és akkor láthatom az unokahúgomat, ott lehetek velük. Talán megakadályozhattam volna a közelgő tragédiát.
A megalázottak messziről felismerhető közönyébe burkolózva lépett be a szobába. Rám se nézett, csak leült az ágy szélére. Az ölébe hulló könnyeit a durva vászon alig nyelte el.
Később minden ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Nővéremmel rendeztük a házat, apánk szinte mindig dolgozott. Bár mintha egy kicsit többet ivott volna, de nem akartuk észrevenni.
A testvéremet soha többet nem láttam nevetni. Egyetlen élénken élő képem ebből az időből róla, ahogy a szobában ül az ablak előtt, egyre domborodó hasa már kivehető a blúza alatt. Kezében aprócska horgolt terítő, néha ölt egyet-egyet, de gondolatai messze járnak.
Soha nem fejezte be. A megsárgult tenyérnyi darabka itt fekszik a dobozom mélyén, mióta elment. Először csak azért mentettem meg apám mindent elpusztító haragjától, mert tudtam, milyen fontos volt Rachelnek, és majd egyszer, ha szeretné folytatni, meglegyen, hogy a szemébe mondhassam: „A hűséges húgod mindent megőrzött, látod.” Aztán idővel rájöttem, hogy soha nem fog visszajönni, soha nem fogja már befejezni.
Mégis vártam. Hátha egy ködös reggelen utolérem végre, és odaadhatom neki. A remény a visszatérésére az elmúlt hatvan évben nem változott. Hittem abban, hogy nem hagyott el örökre. Mindig is hittem. Még a levél érkezése után is.
Abban az évben korán beköszöntött a tél. A reggelek ködösek voltak, a tó vizét vékony jéghártya borította, de a hó csak nem érkezett meg. A termés nagy része odalett, és a fagyok miatt egyre biztosabbá vált, hogy a tavaszi sem lesz jobb. Apánk talán ezért is lett egyre ingerlékenyebb. Többet ivott, és sűrűbben jöttek a dühkitörései is. A tanyát egyre jobban elhanyagolta, én pedig kevésbé számíthattam nővéremre a munkában az állapota miatt.
Az egész házra fojtogató némaság telepedett, úgy éreztem magam, mintha jeges folyóba estem volna, és a jégpáncél alól nem találnék kiutat. Voltak hangok, események, de az egész valami homályos emlékfolyam, a tetején jéggé szilárdult akarattal, hogy nem történhetett meg így.
Egyik hajnalon arra ébredtem, hogy nővérem a bőröndjébe csomagol. Előző nap nem tudom, mi történhetett otthon, miközben én a faluban voltam, de amikor hazaértem, jeges csönd fogadott. Azóta szinte hozzám sem szólt, reggel pedig némán pakolni kezdett. Azt a néhány személyes holmit, amije volt, most mind szépen elrendezte a táskában. A zár visszhangozva kattant a szobában.
– Mennem kell. Te nem tehetsz semmiről. Ugye tudod, hogy mindig szeretni foglak?
A mai napig hallom néha ezt a három mondatot. De amikor a hang felé fordulok, soha nem áll ott már senki.
Akkor nem tudtam válaszolni. Könnyeimen keresztül a valóságnak csak elfolyt részleteit láttam. Mintha az a több hónapos jég, amibe mind belefagytunk, akkor hirtelen olvadásnak indult volna, és én azzal küzdenék, hogy a szemembe csorgó víztől próbáljak megszabadulni.
Nővérem hátat fordított, és lesétált a lépcsőn. Jobb kezével óvatosan simította végig a korlátot, a konyhabútort. Mintha a tárgyaktól búcsúzna, ha már az élők nem engedik magukhoz közel. Az ajtó nyikordulásától tértem magamhoz, gyorsan lefutottam a lépcsőn, át a konyhán, ki az ajtón.
Ő pedig ott állt. Alakját a kapu rozsdás vasa keretezi, rajta a harsogó zöld színű kabát. Hasán már alig tudja összefogni. Lábainál kopott bőrönd. Szeme szomorúan csillan, ahogy visszanéz. Nem tudom, mit várt tőlem. Menjek utána? Tartsam vissza? Csak némán álltam az ajtóban. Néztem, ahogy felemeli a táskáját, arcát kezével megtörli, majd hátat fordít, és elindul a vasútállomás felé.
Gyomromban a mai napig érzem azt a nyomást a ködös reggeleken. A mai napon sem akar szűnni, hiába mélyesztem öklömet egyre erősebben hasamba. Lüktet, hol erősödik, hol gyengül, de érezhetően jelen van. A hányinger és az éhség különös játéka. Ahogy kissé alábbhagy, újra a dobozba nyúlok.
Néhány képeslap különböző városokból. A bélyegeken a pecsétekből látszik, egyre ritkábban küldi őket. Mindig nekem címzi, postán maradónak, így apám tudta nélkül tudom felvenni őket. Pár sor arról, hogy jól van, szinte mindig ugyanaz. Alul aláírásként csak egy R betű.
Egyetlen levelet küldött, benne egy fénykép, rajta ő, és egy apró kicsi lányka az ölében. A képen mosolyog, de a szeme elárulja, hogy nem boldog. Amikor tudtam, válaszoltam neki, hogy jól vagyunk, apu változik, várjuk... Kegyes hazugságok. Tudtam, nem jön vissza, de mégis próbáltam elhitetni magammal, hogy mindent megtettem. Aztán egyre ritkábban írt, írása egyre szálkásabb, zavarosabb lett. Mindig ugyanaz. Jól vannak Juliett-tel együtt, ő dolgozik, megvannak. Semmi több. Semmi személyes.
Aztán néhány év múlva a levelek elmaradtak. Kezdetben fel sem tűnt. Addigra már amúgy is ritkán írt, én pedig a saját életemmel voltam elfoglalva. A vőlegényem, a ruhavarrás, apám megpuhítása, a tanya… mind-mind olyan kihívások voltak, amik lefoglalták minden percemet.
Késő ősszel érkezett a postával. Szabvány fehér boríték, rajta írógéppel írt sorok. Mivel már rég minden számlával és levéllel én foglalkoztam, ezt is felbontottam.
„Mély fájdalommal” tudatják, hogy nővérem rákban elhunyt. Megoperálták, de hiába a műtét, a gondos orvosi odafigyelés, az áttétek miatt menthetetlen volt. Hamvait a városi köztemetőben helyezték végső nyugalomra, mivel közeli hozzátartozóról nem volt tudomásuk. Az, hogy értesültünk róla, csak egy fiatal gyakornok ügybuzgalmának köszönhető.
Apámnak nem szóltam, a folyamatos ivás és valami megmagyarázhatatlan betegség miatt szinte már nem volt tudatában a körülötte történő eseményekről, talán arra sem emlékezett, hogy volt még egy lánya.
Egyszer megpróbáltam elmondani, de nem figyelt rám. Én pedig nem akartam felkavarni.
Juliettről semmit nem írtak. Mintha nem is létezett volna. Pedig emlékszem Rachel hasára, ahogy a zöld kabátba próbálja rejteni. Nem tudom, mi történt a kislánnyal. Talán örökbeadták. Jobb napokon próbálom elhitetni magammal, hogy esetleg Rachelnek volt férje, és bár soha nem írt róla, ő nevelte fel. Ám arra, hogy a lány intézetbe kerüljön sokkal nagyobb esély volt.
Megkereshettem volna Juliettet. Magamhoz vehettem volna, akkor már lett volna rá lehetőségem.
De nem tettem. A levél a mai napig itt van a dobozban, soha senkinek nem mondtam el. Jobb volt így, azt ismételgettem magamnak.

Az óra halkan ketyeg az asztalon. Ahogy hallgatom, ahogy tudatára ébredek a jelennek, az a jól ismert görcs mar a gyomromba egyre határozottabban. Liza nem sürget, és én életemben először, az ő szemén át, szembenézek önmagammal.  A könnyeimet nyeldeklem, de most már be akarom fejezni, amit elkezdtem.

 Hiába olvastam a levelet, nem tudom elhinni, hogy ne térne vissza. Tudom, hogy egyszer még visszajön, ott fog állni a kapuban, zöld kabátban, bőrönddel, és egy apró kicsi lánykával a karján. Nem lehet másképpen. Nem hagyhatott minket így el! Még nem kértem bocsánatot tőle, hogy hogyan viselkedtem vele akkor. Hogy nem értettem meg. És addig nem fekhetek le nyugodtan, amíg nem mondtam mindezt el, amíg nem válaszolja azt újra, hogy „Te nem tehetsz semmiről. Ugye tudod, hogy mindig szeretni foglak?”
Én várok rá. Várom ősszel a hideg hajnalokon, és néha úgy tűnik, mintha valóban felbukkanna a kapuban.  Akkor gyorsan a kendőmért, cipőért indulok, felöltözöm, és kisietek hozzá.
De mire kiérek, már soha nincs ott, csak mintha a távolba látnám, ahogy a vasútállomás felé siet.
Mindig elkések.
Most már szabad sírni.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...