2012. június 28., csütörtök

Lány a ködben

A hideg idén jóval november előtt beköszöntött már, és hetek óta jégpáncél borítja az Elliot-tavat. Hó nem esik, csak a magány tárgyiasult szürkesége, a mindenhová beférkőző köd telepszik a tájra. Zúzmarakristályok nőnek a dolgokra, tűhegyes végeik mindig pontosan a hegyek felé mutatva. A fák földig hajolnak terhüktől, nemegy karnyi vastag ág hasadt már ketté hangos sikollyal. A kerítéseken gyermekkezek kusza vonalai kígyóznak, de a friss sebeket a mindenbe beleivódó köd hamar begyógyítja. A világ egy hatalmas szürke-fehér tűpárnává változott.
Gyermekkoromban történt utoljára ilyen, abban az évben, amikor a nővérem elköltözött tőlünk.
Az emlékezet furcsa játéka, hogy élesen csak alakjának sziluettje és kabátjának harsogó zöldje marad meg retinámba égve, ahogy a kapuban áll, és visszatekint a házra. Haját a szél tépi, szeme nedvesen csillog. Bár lehet, hogy ezt a képet már az idő fakította ilyen édesen csöpögősre, de nem érdekel. Hinni akarok benne, hogy így volt.

forrás: http://favim.com/image/164817/
Ködös reggeleken néha még mindig látom, ahogy szinte megfogható valósággal ott áll. Az elmúlt hatvanhárom év mit sem változtatott rajta. Még mindig tizenhat éves, szomorú és magányos. Csak erősen gömbölyödő hasa árulkodik arról, hogy nincs egyedül a világban. Néha, nagyon ritkán tényleg elhiszem, hogy áll, és vár rám. Várja, hogy elbúcsúzzak… vagy hogy vele menjek… hogy döntsek. A szívem vadul kalapál torkomban.
Felkapom a kendőmet, gyorsan cipőt húzok, és sietek a kapuhoz. De mindig elkések. Mire kiérek, ő már nincs ott. Csak a hűvös, nyirkos köd. És mintha a távolban valami zöld villanna az úton. Soha nem érem utol.
Aztán kezdek tudatára ébredni, hogy csupasz karomon jeges vízcseppek csurognak végig, hogy fázom, és hogy mennyire eltávolodtam megint a valóságtól. Illúziókat kergetek csak. Fejemet elfordítom az oly valós álomképtől, és nyugodtságot erőltetek magamra. Várom, hogy szívdobogásom lecsendesüljön. A hiány és bűntudat vegyes érzése még ennyi idő után is olyan élesen hasít belém, hogy szinte fizikai fájdalmat érzek. Mintha tompa szike vágna végig a mellkasomon. Fáj a gyomrom, de mosolyt kényszerítek az arcomra, miközben megfáradtan visszasétálok.
A úton már unokám vár. Piros kabátja messziről látszik a fehér háttér előtt, ahogy feszülten áll, kezeit összefonva. Akkor költözött hozzám, amikor a lányoméknak az orvos elárulta, hogy „feltételezhetően Alzheimer-kórban szenvedek”. Prue mindig is színpadiasan viselkedett, és az, hogy a lányát ideküldte ápolónak, megerősített ebben a hitemben. Persze kéthavonta ő és Robert is meglátogatnak, de ahogy tudnak, menekülnek vissza a városba. Mintha attól rettegnének, hogy a rothadás bűze leng körül, és aki csak belélegzi, mind azonnal meghal. Az egész látogatása csak egy végeláthatatlan monológ.
– Nem értem, miért nem költözöl hozzánk, mammie, ez itt annyira a világ végén van, olyan nehéz eljutni hozzád, és nálunk ott lenne a közelben a segítség, és bármikor tudnánk találkozni. Számíthatnál ránk. A legjobb orvosok foglalkoznának veled. Gondolkozhatnál végre egyszer felnőtt módjára, és eladhatnád a tanyát.
Az én hibám volt. Én neveltem ilyenre. Ennyire idegenre. Számára csak akkor kerültem reflektorfénybe, amikor lehetőséget látott arra, hogy irányíthasson. Sokkal inkább hasonlít az apjára, mint rám.
A lánya más. Liza olyan, mint én voltam ennyi idősen: makacs, akaratos, önfejű. Talán más esetben jól kijöhettünk volna. Talán ha nem Prue az anyja. Kedvelem, jobban, mint hinné, de nem engedhetem közel magamhoz. Nem jó neki, hogy itt van velem. Huszonhárom évesen nem a nagyanyját kellene pesztrálnia. Jól vagyok, nincs szükségem segítségre. Ha majd lesz, szólok.
Amikor közelebb érek hozzá, elém siet, mintha támogatásra szorulnék, úgy nyújtja kezeit felém. Próbálok határozottan kitérni előle.
– Mammie, miért futott ki ilyen időben? Hideg van, és nem szeretném, ha megfázna. Miért jött ki, mammie?
Nem válaszolok, csak megyek mellette. Meg mernék esküdni rá, hogy amikor a kapuhoz értünk, a sárban két lábnyomot és egy bőrönd lenyomatát láttam. Ő dühösen néz rám, száját összeszorítja, majd amikor nem kap választ, újra megszólal. Vonásai megenyhülnek, hangja meleg, szinte szirupos.
– Mammie, megint csak képzelődött. Rachel elment. Nagyon régen itthagyta már a tanyát, több mint ötven éve, mammie. Menjünk be a házba, és én főzök meleg teát, és hidd el, minden azonnal jobb lesz, ahogy a gőzölgő csészét a kezedbe veszed – várakozóan néz rám, de amikor nem felelek, gyengéden megfogja a kezem, és folytatja. – Mammie, figyelsz rám, ugye?
– Persze hogy figyelek – hangom élesebben csattan, mint szeretném –, csak sétálni voltam.
Nem válaszol, tekintetéből látom, hogy sajnál. Nem válaszolok, nincs mire. Rachel valóban elment akkor. Tudom, hogy a fel-felbukkanó képe csak káprázat, de mégis olyan valóságosnak tűnik. Egy pillanatra megfogom még a rácsot az ajtó előtt, és lopva hátranézek, de tudom, nincs ott. Liza kedvesen beszél hozzám, de nem is figyelek rá.
Kicsit döbbenten, némán ülök le az asztalhoz. Csalódottságomat ő is észreveheti, hiába próbálom leplezni, mert mire újra felé nézek, már teáscsésze gőzölög a konyhapulton, és ő várakozóan mosolyog rám. Amikor nyúlok érte, a kezem kicsit megremeg, pár csepp tea kilöttyen. Azonnal ugrik hogy segítsen, majd letörli a sárgásbarna tócsát.
Ez rá vall. A tisztaságmániájára, hogy mindennek megvan a helye, a rendszere, amit csak úgy fogad el. Ebben sem hasonlít az anyjára. Neki mindegy volt, koszos-e a padló, vagy sem. A felismeréstől a fájdalom újabb rohamra indul a gyomromból. A teától hirtelen megundorodom, a kerámiacsésze élesen koppan a kis tányéron.
– Valami baj van, mammie? Olyan szótlan vagy ma. Mondd el, mi a baj, biztos tudok segíteni. Fáj esetleg valamid? Hívjam az orvost? – távolról szűrődik csak hozzám a hangja, mintha valami nagyon sűrű, átlátszó anyag lenne közöttünk. Amikor nem kap választ, újból megismétli: – Hívjam az orvost?
Hát igen, mégiscsak az anyja lánya. Prue nevelte fel, az ujjlenyomata ott van Liza minden mozzanatában. Az orvos… mit tudna az kezdeni velem! Az idő múlására és a soha meg nem bocsátott bűnökre nincs gyógyszer, amit fel tudna írni, hogy aztán a lányom győzedelmesen belémkényszerítse.
– Semmi bajom, csak elfáradtam – kezemet határozottan húzom ki az ujjai közül, és a szobám felé indulok. – Lepihenek egy kicsikét.
– Mammie! Biztos ne segítsek? Olyan sápadt vagy! Nem értem, miért nem lehet a segítséget elfogadni…
– Elég legyen már! Nincs semmi bajom, fáradt vagyok! Fáraszt az örökös nyaggatásod, egyszerűen megfojtasz vele! Nincs jobb dolgod, mint egy fáradt öregasszonyt ajnározni!? – Nem mondtam igazat. Igenis rosszul vagyok, émelygek, és bármennyire is idegesít, hogy gyereknek kezelnek, jó nem egyedül lenni.
Liza olyan erősen szorítja össze ajkait, hogy elfehérednek, de nem szól. Szemében a sértettség és az aggódás különös keveréke csillog. Talán mégiscsak jobban hasonlít rám. Az anyja látványos sértődést rendezett volna, kiabálással, sírással. De Liza nem. Ő inkább hallgat, és alkalmas pillanatra vár, hogy visszavágjon.
Kicsit szédülve botorkálok a szobámba, gyomromban a görcs már alábbhagyott, de még mindig érzem a helyét, ahol belémnyilallt. A szekrényből kiveszek egy régi, ragasztószalaggal foltozgatott cipősdobozt, majd az ágyamra ülök. Ez a doboz is élő kis emlékműve a szentimentalizmusomnak. Rég le kellett volna már cserélnem, semmibe sem kerül, és akkor nem kellene minden egyes alkalommal attól tartanom, hogy szétmállik az egész, és tartalma a szobám padlójára hullik. Mégsem vitt rá soha a lélek. Életem első új cipőjét kaptam ebben. Már nem emlékszem pontosan mikor… úgy tíz-tizenkét éves lehettem. A dobozt azóta is őrzöm, féltett kacatok tömkelegét zsúfolom bele.
Emlékeket, amelyeknek rég a kukában lenne a helyük. Óvatosan veszem le a tetejét, nehogy épp most engedjen az évtizedes ragasztás. Por és öreg papírillat csapja meg az orromat. A jól ismert sorrendben veszem elő a fényképeket és az apróságokat. Pár fotó a lányomról, egy megsárgult újságkivágás egy negyven évvel ezelőtti autóbalesetről, egy gyászjelentés a fiatalon elhunyt férjről – még mindig a torkomat kaparja a sírás, amikor ezeket látom –, egy kézzel színezett esküvői fotó.
Emlékszem a ruhára, esténként varrtam titokban, hogy apám ne tudja meg, amíg nem muszáj. Dührohamai kiszámíthatatlanok voltak, és ha valamiért elindultak – és lehetett ez bármi, akár egy rossz helyre lerakott újság vagy egy elsózott vacsora – semmi sem állította meg őket. Nővéremet is egy ilyen sodorta el az otthonunkból, és vitte messze, messzebbre, mint ahol én valaha is utolértem volna.
Halk kopogtatás hallatszik az ajtómon, majd még mielőtt válaszolhatnék, Liza már be is nyit.
– Ne haragudj, mammie. – mosolya őszinte, nyoma sincs már az előbb feltámadó haragjának – Igazságtalan voltam veled az előbb. Tudom, hogy neked Rachel mennyire fontos, hogy őt mennyire várod. – hangja csak az utolsó szónál veszít határozottságából. Épp csak egy árnyalatnyit, de még észreveszem.
– Nem tudom, miért vettem elő a dobozt. – ujjaim közt megsárgult papírlapok peregnek, miközben próbálom szavakba önteni gondolataimat. Pár kézzel írott levél, egy almáspite-recept Josephintől, két szál szárított rózsabimbó, amelyek már szinte porrá omlanak kezeim közt. –  Talán bizonyosságot keresek arra, hogy Rachel valóban nem lehet itt, arra, hogy úgysem tudtam volna segíteni.
Szinte úgy szakadtak ki belőlem a szavak. Nem fájt annyira, mint vártam.
A kezembe akad egy fénykép, amelyen két, talán négy-hat éves kislány áll, egyforma ruhában, egymás kezét fogják. Két megszeppent gyermek, mintha ikrek lennénk. Liza gyöngéden nyúl a töredezett szélű kópia után.
– Soha nem mondtad el, mi történt akkor. – mellém ül az ágyra, és a hangja olyan nyugodtan cseng. Nyoma sincs benne Prue szenzációéhes kíváncsiságának. – Ez a képen ugye te vagy, melletted pedig Rachel?
– Ezek csak képek a távoli múltból. Másfél év volt köztünk csupán. Nem emlékszem mikor készült, de az egyetlen közös képünk.
Liza a kezemre teszi a kezét. Szeme ugyanúgy csillog, mint rég Rachelé.
És én mesélni kezdek. Ösztönösen, gondolkozás nélkül, elengedve évtizedek önvádló hallgatását. A szavak összefolynak. Mintha újra ugyanabba a jeges folyóba zuhannék, de most lenne egy gyenge kéz, ami megfog, és nem enged elsodródni maga mellől.

Apánk minden ősszel a távoli hegyekbe utazott a kései szüretben segédkezni nagybátyánknak. Egyik éjszaka hatalmas vihar kerekedett és anyánk férfi híján önmaga próbált megbirkózni a széllel és esővel. A hegyről olyan erővel hömpölygött a víz lefelé, hogy nem egy fának teljesen alámosta a gyökerét a szomszédos tanyákon.
Másnap estére belázasodott. Nővéremmel próbáltunk segítséget hívni, de az utat elmosta az eső, mi pedig még túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy átmerészkedjünk a megáradt patakon. Amikor apánk hazaért, már ájultan találta, és hiába vitte orvoshoz azonnal, már menthetetlen volt. Fertőzés, azt mondta a doktor. Ez valami misztikus halálnak tűnt akkoriban. Ki hallott akkor még baktériumokról meg vírusokról! A szó hallatán mai napig anyám láztól izzó testének savanykás illata jut eszembe.
Anyánk halála után apánk inni kezdett. Nem tudott megbocsátani magának, hogy nem menthette meg. Először csak néha, esténként otthon. Aztán később egyre gyakrabban napközben is. Nem mondhatom, hogy részeges volt. Soha nem láttam dülöngélve járni, vagy önmagát összepiszkítva ülni. Ám igazán józannak sem. Mindent megcsinált becsületesen, ami a ház körül adódott, hétköznaponként eljárt dolgozni a közeli fafeldolgozó üzembe, soha nem volt rá panasz, hétvégén pedig otthon gondozta a kertünket. De mégis… lehelete olcsó konyaktól és dohánytól bűzlött, tekintete olykor kásásan révedt a semmibe.
Néha került ki csak ebből a réveteg állapotból, de abban nem volt köszönet. Olyankor dühöngött, tört-zúzott, bár ránk soha nem emelt kezet. Amikor a kitörések elmúltak, csendben sírt a konyhában az asztalon könyökölve, fejét kezébe hajtva. Utána jobb volt kicsit. Bűntudattól hajtva másnap kedvünkbe próbált járni. Új hajcsat, megjavított baba, új hinta az almafán.
Nővérem úgy tizenöt éves lehetett, amikor a faluba vándorcigányok érkeztek. Az illatok, varázslatok, fények, színek és hangok kavalkádja elbűvölte, és hamarosan minden szabad percét ott töltötte.
Nem tudom, ki volt az a fiú… soha nem árulta el még nekem sem. Apánk rosszabb pillanataiban dühösen megtiltotta Rachelnek, hogy odamenjen, hogy beszéljen velük. De ő nem hallgatott rá, és mivel én maradtam otthon, apánk haragja rajtam csapódott le. Gyűlöltem nővéremet, hogy magamra hagyott, és csak későn jöttem rá, hogy segítségre, barátra lett volna szüksége. És én akkor fordultam el tőle.
Szerelmes volt. Amennyire egy tizenéves szerelmes lehet. De teherbe esett, és félt bárkinek is elárulni, hogy mi történik a testében. Közben eljött az ősz, a cigányok továbbálltak, Rachel pedig ott maradt egyedül, anya nélkül, barátok nélkül, egy haragos testvérrel, egy kiszámíthatatlan apával és egyre inkább gömbölyödő hasával. Nem mondta meg a fiúnak. Talán nem is tudott volna mit mondani neki. Anya nélkül értünk nővé, apánk tudomást sem vett változásunkról, így nem voltak szavaink a testünkben lezajló eseményekre. Csak kezdetleges, kettőnk által érthető nyelvrendszer, lopott szavak a már ismert dolgokra. Mire rájöttem, hogy mennyire égető szüksége lenne valakire, aki meghallgatja és mellé áll, már késő volt.
Amikor apának megmondta, ő úgy viselkedett, mintha fel sem fogná, hogy mit történik körülötte. Felállt az asztaltól, és kiment a konyhából. Néhány perc múlva már hallottuk, ahogy a fejsze a fahasábokon dördül ütemesen. Rachel se mozdult, ugyanúgy állt a kopott konyhabútor előtt, csak vállának görcsös rángatózásából láttam, hogy némán zokog. Én fent ültem a lépcső tetején, nem mertem lemenni.
Gyáván viselkedtem? Nem tudtam volna mit mondani. Apánknak senki nem tudott volna mit mondani.
Nővérem úgy tíz perc múlva elcsendesedett. Lassan a tükörhöz lépett, haját visszarendezte a kontyába, majd ruháját eligazgatta, és apánk után ment. Én persze követtem, a szobánkból épp a hátsó udvarra lehetett látni, és ha az ablakot pár centire kinyitottam, akkor hallhattam is, hogy mit beszélgetnek.
Nővérem nem próbált mentegetőzni, magyarázni. Csak annyit szeretett volna, hogy elfogadják, olyannak, amilyen. Emlékszem hangjára, ahogy annyit mond „apám”, majd az üres csend, ahogy válaszra vár. Apánk abbahagyja a fa hasogatását, majd lassan testvérem felé fordult. „A cigányok szajhájának nem vagyok az apja!” Mint aki tudomást sem vesz a mellette álló lányról, újra meglendítette a fejszét, és lecsapott a hasábokra.
Talán ekkor kellett volna lefutnom. Nővérem pártjára állnom, az arcába kiabálnom apánknak, hogy a lánya nem szajha, hogy igenis szeresse őt, mert az egyetlen vétke csak annyi lehet, hogy nővé érett, és ezt pedig elfogadhatná, ha végre kinyitná a szemét! De nem tettem. Ehelyett lesújtva álltam az ablakban, és néztem, ahogy Rachel hátat fordít neki, ő pedig csak vágja a fát.
Évtizedek óta gyötör a lelkiismeret, hogy akkor meg tudtam volna akadályozni a még csak körvonalazódó jövőt. Aztán midig azzal nyugtatom magam, hogy nem volt már mit tenni, nővéremet akkorra már elvesztettem, és csak annyit értem volna el mindezzel, hogy a tanyától harcok közepette váljon el. De lehet, megérte volna. Lehet, más lett volna. Talán nem megy el, talán kiharcolja, hogy maradjon, és akkor láthatom az unokahúgomat, ott lehetek velük. Talán megakadályozhattam volna a közelgő tragédiát.
A megalázottak messziről felismerhető közönyébe burkolózva lépett be a szobába. Rám se nézett, csak leült az ágy szélére. Az ölébe hulló könnyeit a durva vászon alig nyelte el.
Később minden ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Nővéremmel rendeztük a házat, apánk szinte mindig dolgozott. Bár mintha egy kicsit többet ivott volna, de nem akartuk észrevenni.
A testvéremet soha többet nem láttam nevetni. Egyetlen élénken élő képem ebből az időből róla, ahogy a szobában ül az ablak előtt, egyre domborodó hasa már kivehető a blúza alatt. Kezében aprócska horgolt terítő, néha ölt egyet-egyet, de gondolatai messze járnak.
Soha nem fejezte be. A megsárgult tenyérnyi darabka itt fekszik a dobozom mélyén, mióta elment. Először csak azért mentettem meg apám mindent elpusztító haragjától, mert tudtam, milyen fontos volt Rachelnek, és majd egyszer, ha szeretné folytatni, meglegyen, hogy a szemébe mondhassam: „A hűséges húgod mindent megőrzött, látod.” Aztán idővel rájöttem, hogy soha nem fog visszajönni, soha nem fogja már befejezni.
Mégis vártam. Hátha egy ködös reggelen utolérem végre, és odaadhatom neki. A remény a visszatérésére az elmúlt hatvan évben nem változott. Hittem abban, hogy nem hagyott el örökre. Mindig is hittem. Még a levél érkezése után is.
Abban az évben korán beköszöntött a tél. A reggelek ködösek voltak, a tó vizét vékony jéghártya borította, de a hó csak nem érkezett meg. A termés nagy része odalett, és a fagyok miatt egyre biztosabbá vált, hogy a tavaszi sem lesz jobb. Apánk talán ezért is lett egyre ingerlékenyebb. Többet ivott, és sűrűbben jöttek a dühkitörései is. A tanyát egyre jobban elhanyagolta, én pedig kevésbé számíthattam nővéremre a munkában az állapota miatt.
Az egész házra fojtogató némaság telepedett, úgy éreztem magam, mintha jeges folyóba estem volna, és a jégpáncél alól nem találnék kiutat. Voltak hangok, események, de az egész valami homályos emlékfolyam, a tetején jéggé szilárdult akarattal, hogy nem történhetett meg így.
Egyik hajnalon arra ébredtem, hogy nővérem a bőröndjébe csomagol. Előző nap nem tudom, mi történhetett otthon, miközben én a faluban voltam, de amikor hazaértem, jeges csönd fogadott. Azóta szinte hozzám sem szólt, reggel pedig némán pakolni kezdett. Azt a néhány személyes holmit, amije volt, most mind szépen elrendezte a táskában. A zár visszhangozva kattant a szobában.
– Mennem kell. Te nem tehetsz semmiről. Ugye tudod, hogy mindig szeretni foglak?
A mai napig hallom néha ezt a három mondatot. De amikor a hang felé fordulok, soha nem áll ott már senki.
Akkor nem tudtam válaszolni. Könnyeimen keresztül a valóságnak csak elfolyt részleteit láttam. Mintha az a több hónapos jég, amibe mind belefagytunk, akkor hirtelen olvadásnak indult volna, és én azzal küzdenék, hogy a szemembe csorgó víztől próbáljak megszabadulni.
Nővérem hátat fordított, és lesétált a lépcsőn. Jobb kezével óvatosan simította végig a korlátot, a konyhabútort. Mintha a tárgyaktól búcsúzna, ha már az élők nem engedik magukhoz közel. Az ajtó nyikordulásától tértem magamhoz, gyorsan lefutottam a lépcsőn, át a konyhán, ki az ajtón.
Ő pedig ott állt. Alakját a kapu rozsdás vasa keretezi, rajta a harsogó zöld színű kabát. Hasán már alig tudja összefogni. Lábainál kopott bőrönd. Szeme szomorúan csillan, ahogy visszanéz. Nem tudom, mit várt tőlem. Menjek utána? Tartsam vissza? Csak némán álltam az ajtóban. Néztem, ahogy felemeli a táskáját, arcát kezével megtörli, majd hátat fordít, és elindul a vasútállomás felé.
Gyomromban a mai napig érzem azt a nyomást a ködös reggeleken. A mai napon sem akar szűnni, hiába mélyesztem öklömet egyre erősebben hasamba. Lüktet, hol erősödik, hol gyengül, de érezhetően jelen van. A hányinger és az éhség különös játéka. Ahogy kissé alábbhagy, újra a dobozba nyúlok.
Néhány képeslap különböző városokból. A bélyegeken a pecsétekből látszik, egyre ritkábban küldi őket. Mindig nekem címzi, postán maradónak, így apám tudta nélkül tudom felvenni őket. Pár sor arról, hogy jól van, szinte mindig ugyanaz. Alul aláírásként csak egy R betű.
Egyetlen levelet küldött, benne egy fénykép, rajta ő, és egy apró kicsi lányka az ölében. A képen mosolyog, de a szeme elárulja, hogy nem boldog. Amikor tudtam, válaszoltam neki, hogy jól vagyunk, apu változik, várjuk... Kegyes hazugságok. Tudtam, nem jön vissza, de mégis próbáltam elhitetni magammal, hogy mindent megtettem. Aztán egyre ritkábban írt, írása egyre szálkásabb, zavarosabb lett. Mindig ugyanaz. Jól vannak Juliett-tel együtt, ő dolgozik, megvannak. Semmi több. Semmi személyes.
Aztán néhány év múlva a levelek elmaradtak. Kezdetben fel sem tűnt. Addigra már amúgy is ritkán írt, én pedig a saját életemmel voltam elfoglalva. A vőlegényem, a ruhavarrás, apám megpuhítása, a tanya… mind-mind olyan kihívások voltak, amik lefoglalták minden percemet.
Késő ősszel érkezett a postával. Szabvány fehér boríték, rajta írógéppel írt sorok. Mivel már rég minden számlával és levéllel én foglalkoztam, ezt is felbontottam.
„Mély fájdalommal” tudatják, hogy nővérem rákban elhunyt. Megoperálták, de hiába a műtét, a gondos orvosi odafigyelés, az áttétek miatt menthetetlen volt. Hamvait a városi köztemetőben helyezték végső nyugalomra, mivel közeli hozzátartozóról nem volt tudomásuk. Az, hogy értesültünk róla, csak egy fiatal gyakornok ügybuzgalmának köszönhető.
Apámnak nem szóltam, a folyamatos ivás és valami megmagyarázhatatlan betegség miatt szinte már nem volt tudatában a körülötte történő eseményekről, talán arra sem emlékezett, hogy volt még egy lánya.
Egyszer megpróbáltam elmondani, de nem figyelt rám. Én pedig nem akartam felkavarni.
Juliettről semmit nem írtak. Mintha nem is létezett volna. Pedig emlékszem Rachel hasára, ahogy a zöld kabátba próbálja rejteni. Nem tudom, mi történt a kislánnyal. Talán örökbeadták. Jobb napokon próbálom elhitetni magammal, hogy esetleg Rachelnek volt férje, és bár soha nem írt róla, ő nevelte fel. Ám arra, hogy a lány intézetbe kerüljön sokkal nagyobb esély volt.
Megkereshettem volna Juliettet. Magamhoz vehettem volna, akkor már lett volna rá lehetőségem.
De nem tettem. A levél a mai napig itt van a dobozban, soha senkinek nem mondtam el. Jobb volt így, azt ismételgettem magamnak.

Az óra halkan ketyeg az asztalon. Ahogy hallgatom, ahogy tudatára ébredek a jelennek, az a jól ismert görcs mar a gyomromba egyre határozottabban. Liza nem sürget, és én életemben először, az ő szemén át, szembenézek önmagammal.  A könnyeimet nyeldeklem, de most már be akarom fejezni, amit elkezdtem.

 Hiába olvastam a levelet, nem tudom elhinni, hogy ne térne vissza. Tudom, hogy egyszer még visszajön, ott fog állni a kapuban, zöld kabátban, bőrönddel, és egy apró kicsi lánykával a karján. Nem lehet másképpen. Nem hagyhatott minket így el! Még nem kértem bocsánatot tőle, hogy hogyan viselkedtem vele akkor. Hogy nem értettem meg. És addig nem fekhetek le nyugodtan, amíg nem mondtam mindezt el, amíg nem válaszolja azt újra, hogy „Te nem tehetsz semmiről. Ugye tudod, hogy mindig szeretni foglak?”
Én várok rá. Várom ősszel a hideg hajnalokon, és néha úgy tűnik, mintha valóban felbukkanna a kapuban.  Akkor gyorsan a kendőmért, cipőért indulok, felöltözöm, és kisietek hozzá.
De mire kiérek, már soha nincs ott, csak mintha a távolba látnám, ahogy a vasútállomás felé siet.
Mindig elkések.
Most már szabad sírni.


2012. június 25., hétfő

Sárkánydoboz

Apukámék lakásfelújítás után kiszavaztak egy falra rakható fapolcot, benne öt fa fiókkal. Ezt én örökbe fogadtam, majd természetesen hónapokig kerülgettük csak otthon. Aztán megszületett az ötlet: sárkány kerüljön rá. Az instrukcióim alapján elkészült a minta is. A dobozokat lealapoztam padlizsán-arany színváltó, míg a "polcot" zöld-arany színváltó akril festékkel. A sárkány utána indigóval került a dobozra, majd temperával készült el a teljesen.

sarkany.jpg

Ez volt az első festésem, amikor kontúrozás nélkül készítettem.

DSCF4993 másolata.JPG

2012. június 23., szombat

Tiramisu, kicsit másképp

A Tiramisu alapkoncepciója fantasztikus: egy könnyű, rumos-vaníliás krém, kakaó, és omlós piskóta.

Sajnos valami rémes ötlet útján a babapiskótát az eredeti recept szerint erős kávéba kellene tunkolni,de ezen az én kávéundoritiszemmel  már az első elkészítésnél változtatást eszközöltem. A mascarpone olcsóbb kiváltására viszont nemrég találtam csak megoldást.

tejfol másolata.jpg

Fél liter tejfölt konyharuhába töltve, és egy mélyebb edénybe lógatva (úgy, hogy a lecsepegő savóba ne érjen bele a konyharuhában kucorgó tejtermék) kicsepegtetek 2-3 nap alatt. Ez némi előtervezést igényel, de a végeredmény egy sűrű krémsajt, amivel a mascarpone tökéletesen (és jóval olcsóbban) kiváltható. A műveletről bővebben WiseLady oldalán olvashatsz, de a mellékelt képen a lényeg látható is.

3 tojást szétválasztok. A fehérje mehet egy olyan edénybe, amiben majd fel fogom verni kemény habbá... de ez még későbbi történet. A sárgáját 2 ek kristálycukorral és 1 ek vaníliáscukorral habosra keverem. Utána kikeverem 3 ek rummal is, és hozzáadom a "mascarponét" is.

A fehérjét 1 ek cukorral és egy kicsi csipet sóval kemény habbá verem, majd óvatosan a krémmel összekeverem. Én azért nem szoktam szívbajos lenni, teljes lelki nyugalommal öntöm a tojásfehérjés tálba bele a krémet, majd habverővel laza mozdulatokkal homogenizálom.

Sűrű kakaót produkálok instant kakaó és tej közreműködésével, majd némi rumot is adok hozzá. Ezekbe mártom a babapiskótákat, figyelve arra, hogy ne ázzanak el teljesen. (Hogy miért? Nem értettem egyet a gondolattal: miért ne lehetne a babapiskóta omlós a kakaótól? Aztán empirikus tapasztalatok után rájöttem: az hűtőben állás közben a tojásos mascarpone krém még szeretne leadni nedvességet; ezt pedig csak úgy tudja szépen, ha van ami felszívja. Na erre van a babapiskóta ott.)

retegezes.JPG
A rétegzés a klasszikus: babapiskóta, krém, kakaó. A tetejére krém, arra pedig a kakaó kerüljön.

(szerk. pontosítás: a piskóták áztatásához az instantból lehet gyorsan kakaós tejet készíteni, de természetesen a rétegzéshez a klasszikus kakaót ajánlom, ahogy a képeken is az van)

A "nagy újítás" itt nálam annyi volt, hogy adagonként külön pohárba készítem el, így a tálaláskor gusztusos marad, mivel a rétegzés nem dől össze azonnal, ahogy hozzányúlunk. Én igazán szeretem a kis poharas megoldásokat.

A végeredményt hűtőbe száműzzük minimum 3-4 órára, hogy az ízek tökéletesen összeérjenek. Ha a kakaót egyenletesen sikerült eloszlatnunk a tetején,akkor a tálalásra már homogén mélybarna csokoládéréteg lesz a tetején.

tiramisu.JPG

2012. június 21., csütörtök

Hűtőmágnes parafadugóból

Parafadugóból soha nem elég! Íme még egy ötperces ötlet. Egyszerű, pillanatok alatt kész van, és látványos is. Ez az én megvalósításom:

parafa_magnes.jpg

Az eredeti ötlet pedig itt található.

2012. június 18., hétfő

Parafadugók a fűszerkertben

Emlékszem, gyerekkoromban a vasárnapi ebédfőzésekor rendszeresen engem hajtottak ki a a kertbe, hogy hozzak egy csokor petrezselymet... Nagymamám két dologra ügylet a kert éves tervezésekor: 1. két évben egymás után ne kerüljön ugyanaz a növény ugyanoda; 2. a petrezselyem és a sárgarépa elválaszthatatlan páros. Nos tehát, a fent nevezett két növény igencsak hasonló küllemmel bír... én pedig sohasem tudtam megkülönböztetni őket. Tehát maradt az empirikus tapasztalás: fogjuk meg és húzzuk ki. Ha szerencsés voltam, elsőre a fehérrépa jött. Ha nem, akkor a csokor petrezselyemzöld mellé szállítottam némi fehér és sárgarépát is grátiszba. Ez volt a nosztalgikus felvezetés, és most jöjjön a jelen:

A fűszernövény-kertészet régi vágyam volt már, és idén végre kivitelezni is tudtam valamelyest (már amennyire a kilencediken balkonládákban lehet). A palántázás után viszont hamar felmerült a következő feladat: ha már a növények szépen ott kucorognak a ládákban, meg is kellene őket jelölni, hogy ki-kicsoda. Tehát elkezdtem odafigyelni a kerti jelölők témakörben felmerülő tippekre, és így bukkantam a Pinteresten egy frappáns ötletre nem sokkal később.

jelolo.jpg

 A parafadugó-mánia még mindig tombol, a lakás berendezésére pedig a fa-fém párosítást terveztük eredetileg is, szóval ez a rusztikus kivitelezés nagyon megtetszett. Akit érdekel a részletes kivitelezés is (bár szerintem a képke magukért beszélnek), bővebben itt olvashat róla.

2012. június 16., szombat

Házi vaníliáscukor

Az, hogy az otthon készült dolgoknak párja nincs, elcsépelt örök igazság. Finomabb, jobb, egészségesebb, olcsóbb. Ennél nagyobb bölcsességet én sem tudok mondani arra indokul, hogy miért is csináljunk otthon a vaníliás cukrot.
Az elkészítése pofonegyszerű, szerintem még jó móka is, és van a végén az a bizonyos "büszkeség-faktor", ami itt igencsak magas pontszámot ér el: mégiscsak valami titokzatos és egzotikus dolgot hoztunk létre a konyhaasztalon.
Hozzávalók:
légmentesen záródó csatos üveg
kristálycukor
rúd vanília
Az üvegbe beletöltjük a cukrot úgy, hogy legyen pár centi üres részünk majd.
A vaníliarudat kettévágjuk, a magokat óvatosan kikapargatjuk a cukorra, majd elmorzsoljuk kicsit az ujjunkkal. Amikor végeztünk ezzel, az üveget lezárjuk, és jól összerázzuk.
1-2 hét érlelődés után már kész is van, és az illata, íze messze meghaladja a boltiakét. Légmentesen nyugodtan tárolhatjuk a szekrényben, nekem eddig semmilyen minőségromlást nem tanúsított.
cukor.JPG

2012. június 14., csütörtök

Pipacstündér

Amy Brown tündér, általam megfestve. Az eredeti itt található.

_P1000236.jpg

2012. június 11., hétfő

A világvége után

A történetem régen kezdődött. Egész pontosan harminckét éve, hat hónapja és tizenhét napja. Ekkor volt a Háború utolsó, mindent eldöntő ütközete. Az Atom Napja. A Világvége.
Hajnali hat óra ötvenkét perckor a silók kinyíltak, és minden megváltozott. Örökre. A bolygó teljes felszínén mély sebek keletkeztek, ahogy az atombombák gyilkos sebeket hasítottak rajta. Milliók haltak meg. De még többen voltak azok, akik túlélték.
Délelőtt tizenegy óra három perckor csönd lett. A föld vörösen derengett. Por, homok, kő és faszilánkok izzottak pokoli katlanokban, vagy épp tűntek semmivé pillanatok alatt. Az idő megváltozott. És új, ismeretlen szél kavarta a radioaktív port a kietlen sivatagokon, mezőkön és hajdan volt erdőségeken keresztül. A nap mintha hetekig nem nyugodott volna le, a horizont olyan vörösen izzott. Majd a lágy narancs, később a bíbor, és végül a békét hozó mélylila színbe fordult.

Akik túlélték, hamar alkalmazkodtak a körülményekhez. Különleges, hogy az emberi szervezet mit ki nem bír. A mutáció, amit oly sokan féltek, nem volt számottevő. Az emberi faj még önnön halálát is képes túlélni.
Én három héttel születtem mindezek után. De mégis azt mondom, valódi születésem ezen a napon ment végbe, ott, az atomfelhők árnyékában, anyám haldokló méhében.
A cirkusz, ami befogadott és felnevelt, az egyik lehetőség volt a túlélésre. Nekünk szinte az egyetlen lehetőség. „Nekünk”, mondom, de úgy értem nekik, és nekem.
http://www.kitschy-kitschy-coo.com/2007/10/dont-you-just-hate-it-when-everyone.html#links
forrás: http://www.kitschy-kitschy-coo.com
Ők a hús vér szörnyetegek. Alyssa, a Levegő Angyala, akit szárnyszerű bőrlebenyei a karja és az oldala között, ha nincs a porond, örökre a nyomortanyákra kötöztek volna. Ryan, a Háromszemű, aki soha nem láthatja, ki köpi arcon, mivel mindhárom szemére vak születésétől kezdve. Tyler és Kyle az Elválaszthatatlan Páros, akiknek csak deréktől felfelé van külön életük. Ella, a Páncélasszony, avagy ahogy a háta mögött csak hívjuk, az Elefánt; s nem csak bőre, testalkata miatt is. És Mike, és Austin, és Jasmine, és Gerald… torzszülöttek, testi és lelki szörnyetegek, akik abból élnek, hogy az Épeknek mutogatják hiányosságaikat, vagy épp fölös részeiket. És jól megélünk. Ők örömmel fizetnek azért, hogy lássák, milyen szerencsések.
Én más vagyok. Nincs se fölös kezem, se fölös lában, nem nő ki a testvérem a hátamból, és még csak különleges bőrelváltozásom sincs. A nevem: a Láthatatlan Asszony. Bár nem pontos a meghatározás, de a tömeg a hangzatos nevekre jön csak. Igenis vagyok. Létezem. És látszom. Csakhogy olyan homályosan, mintha vastag vízen keresztül néznél. Vagy mintha én magam lennék a víz. Szilárd, tömör víz.
Mindenem megvan: két kéz, két láb, törzs, nyak, fej, mellek és hüvely. Akkorának születtem, mint minden csecsemő, és most sem vagyok különleges. Százhatvanöt centiméter és ötvenhárom kiló. Eszem, iszom, alszom, lélegzem. Ha lenne kivel, akkor szeretkezhetnék is. Gyermekem is lehetne. Olyan, mint én. Alkalmazkodóbb, rugalmasabb, tökéletesebb minden eddig született embernél.
Nem értenek meg. Nem értik, miért vagyok ilyen. Miért vándorlok éjszakánként a halott erdőkben. És félnek tőlem. Félnek az érintésemtől, a testemtől, a melegemtől. Félnek a derengéstől, ami éjjelenként körülvesz, és csak hajnalra enyészik semmivé.
A Fény leánya vagyok. A fényé, ami születésem napján újraírta a történelmet. Most még egyedül vagyok, az én feladatom az, hogy társat találjak; hogy társsá tegyek valakit. És megszüljem a jövő nemzedéket, a fény gyermekeit. És az idő közeleg, érzem minden porcikámban.
Anyám lényegében már halott volt, amikor világra hozott. Élete utolsó erejével préselt a földre, hetekkel még azelőtt, minthogy valójában születnem kellett volna. Fejletlen testem a véres mázban feküdt a porban, miközben anyám szinte elfolyósodva hevert mellettem.
Így találtak rám. Pár fiatal férfi és nő, akik azzal keresték betevő falatjaikat, hogy a háború által kevésbé sújtott területeken mutogatták elváltozásaikat. Emberek, akiket a sugárzás nem ölt meg, csak átformált. Magukhoz vettek, a rokonság köztünk mindent elsöprő felismerés volt – tudtuk, egyazon nemző különböző gyermekei vagyunk.
Gyermekként annyit és ott időztem, ahol kedvem tartotta. Alyssa karja közt aludtam, mintha csak valami bizarr éjjeli sátor vett volna körül. Tyler és Kyle egymást túllicitálva versengtek kegyeimért, hogy melyikük lehet velem többet… mintha lett volna egy percük is valaha egymás nélkül. És még a házsártos Ella is beengedett a kocsijába, és titokban rejtegetett fűszeres borába mártogatott kockacukorral kínálgatott.
Aztán idővel megváltozott minden. Eleinte még szinte teljesen hasonlítottam hozzájuk. Hús-vér emberi alakom csak az idő előrehaladtával kezdett el egyre színtelenedni.
Kezdetben észre sem vették, csak én éreztem a változást. Tudtam, fejlődésünk célja ez, de csak én feleltem hívó szavának, csak én vettem fel fény-testemet. A többiek maradtak azok, amiknek születtek: torz alakok, mind az ember, mind a Fény megcsúfolása.
Lassan kifakultam az életből, és kezdtem másként látni őket. Színeik eltorzultak, zöld, kék és lila beteges árnyalataivá váltak. De nemcsak őket láttam immár máshogyan: a körülöttem fekvő világ is új színekben pompázott. Egy kiégett erdő, egy, immár derengő talajvízzel feltöltött mély kráter, egy összedőlt épület… mind-mind az élet narancs és bíbor színeiben derengett számomra.
A cirkusznak egyetlen szabálya van: „egy család vagyunk, bármelyik tagunkat bántják, akkor a családot bántják”. A kiközösítettek megtanulnak együtt élni, egyként gondolkozni, hiszen külön-külön szinte mind magatehetetlenek lennének, de együtt – a Cirkusz – már sérthetetlen. De ezen az egységen repedések keletkeztek.
Eleinte csak kerültek. A kis kedvencből, a Mindenki Gyerekéből a „mindenkié, de nem az enyém” lett. A kivételes helyzet, ami abból adódott, hogy ők neveltek fel, kezdett semmivé válni. Egyre többször utasítottak vissza. Amerre jártam, a környezetemben mindenkinek fontos dolga akadt.
A hátam mögött elejtett megjegyzések és csúfnevek egyre gyakoribbak lettek. Aztán később már nyíltan is ellenem acsarkodtak. Ebben Ella volt a legbátrabb. Nyíltan gúnyolódott velem és ahol tudott megalázott. Aztán lassan a többiek is mind egyre jobban ellenem fordultak.
Külön ettem, külön aludtam. Saját kocsim lett, amely a többiekétől távolabb állt mindig. De elűzni már nem tudtak. Ahhoz túl híres lettem. Én voltam a főattrakció. Nélkülem a töredékét keresték volna meg, így szükségük volt rám. Belőlem nem volt több.
Idővel rájöttem, csúfolódásuk nem a felsőbbrendűség tudatából fakad, hanem épp abból, hogy tudják, soha nem érhetnek fel hozzám. Én fénnyé váltam, közelebb jutottam a tökéletességhez, minthogy ők ezt valaha is tehették volna. Ha rám néztek, szemükben félelmet láttam.
Hamarosan arra is ráeszméltem, hogy irányítani tudom őket. Bár látszólag a számkivetett voltam köztük, de mégis én voltam az, aki megmondta merre menjünk, hol verjünk tábort.  Követtek engem, pedig nem is tudtak róla.
És én elindultam a Nemző keresésére, hogy társam megszülethessen.
Hosszú időbe tellett, amíg rájöttem mi is a célja mindennek.
Kezdetben azt gondoltam, én vagyok a torzó. Én működöm hibásan, vakvágány vagyok: az evolúció félresikerült mellékterméke. Vizsgáltam önmagam, hátha rájövök mi a hiba bennem. De a testem alkalmasabb volt a létezésre, mint bármelyiküké. A radioaktív sugárzás nem tett kárt szöveteimben. Egyszerűen elraktározom azt, ettől is van a homályos fénykörív körülöttem éjjelente. Ha a halott tájakon keltünk át, én voltam az egyetlen, akin nem ütköztek ki a sugárfertőzés legenyhébb tünetei sem. Sőt! Mintha csak ott lettem volna igazán elememben. Minél közelebb kerültem az élénkvörös színben játszó katlanokhoz, annál energikusabbnak éreztem magam.
Így hát eljutottam arra a gondolatra, hogy bár egyedül vagyok még, de ez csak idő kérdése, hogy megváltozzon. Talán az új faj előhírnöke vagyok. Az törzsfejlődés életképes, új hajtása, ami azon a napon sarjadt ki, amikor az atombombák eltörölték az életképtelen múltat a föld színéről. Figyeltem környezetemet, hogy hol bukkannak fel testvéreim, mikor találkozom újabb, immár hozzám hasonló lényekkel. Az emberiség jövőjének tekintettem magam. De ebben is csalódnom kellett. Hiába jártunk be többtucat Élhető Zónát, hiába gyalogoltunk sivatagokon és erdőségeken át, egy testvéremet sem találtam soha.
Később – hónapok céltalan és értelmetlen vándorlása után – jöttem rá arra, hogy a jövőért nekem kell tennem. Bár következtetéseim még sok tekintetben hibásak voltak, de tudtam, immár jó nyomon járok. Elkezdtem keresni az indikátort, ami engem megváltoztatott, hogy a változást másokban is el tudjam indítani. Ekkor már teljesen az én irányításom alatt volt az egész Cirkusz, és én úgy intéztem, hogy minél közelebb kerüljünk a Lezárt Zónákhoz, amiket az Épek hoztak létre, hogy védjék saját génállományukat. Ostobák, akik ezt hiszik, hogy a Világ Újrateremtése számukra egy újabb esélyt adott!
Arra hamar rájöttem, hogy az Épek között hiába is keresek társakat. Ők egyszerűen csökevényesek. A régi korok maradványai, mint a sziklába vésett domborművek. Értelmetlen, használhatatlan, letűnt dolgok, amiket az idő majd szépen lassan elporlaszt.
Így a torzak között kezdtem keresgélni. Ám idővel megértettem, ők sem képesek a változásra.
De a megoldás most már triviális.
A Nemző felkutatása gyerekjáték volt. A Cirkuszt könnyeden irányítottam mindinkább északra. A színek, amik egyre élénkebbek lettek, ahogy én fakultam, elvezettek hozzá. Már napokkal hamarabb láttam őket, minthogy megközelítettük volna, és én képtelen voltam aludni. Aztán – pontosan hat nappal ezelőtt – elértük.
A társaság parancsomra letáborozott. Szerencsémre a környék több lakott település is fejlődésnek indult, tehát rövidebb időre nyugodtan le tudtunk telepedni itt. Amíg a többiek a környező városokat járták, én az alkalmas pillanatot vártam.
A tábortól úgy félórányi járóföldre, egy tíz-tizenöt méter mély kráter alján feküdt. Két emberhossznyi testét por és törmelék fedte, s a hajdan csillogó fémburok most rozsdásan feküdt a földön.
Egész éjszaka azon dolgoztam, hogy életre keltsem. Vágyakozva gondoltam arra, hogy a Nemző, aki létrehozott engem, képes lesz létrehozni a társamat is, csak újra működésbe kell hoznom. A kezeim, gondolataim ösztönösen dolgoztak, energiáimat kimeríthetetlennek éreztem. Egész éjjel fent voltam.
De most már végre itt vagyok, csak egy lépés választ el, hogy megváltoztassam a világot, és végre társat találjak. Olyat, mint amilyen én vagyok. És az idő nekem dolgozik. Már csak egy perc és huszonhárom másodperc.
Épp idejében. Már készen állok a változásra.
A Fény bíbor, majd égő vörös lesz. Ahogy a színspektrum eltolódik a napsárga, végül a fényes fehér felé, a hőmérséklet több ezer Celsius fokra nő. A vakító világosság pillanatokra láthatatlanná tesz mindent.
Majd nem marad más hátra, csak az izzó gomba alakú felhő az égen.

2012. június 9., szombat

Sonkás-medvehagymás puffancsok

Végre megérkezett az új sütőnk, és hat (6!) hónap után elérkezett az a pillanat, hogy újra süthetek! Ezt természetesen én azonnal ki is használtam. De persze felmerült a kérdés azonnal, hogy mit is csináljon az ember lánya a nagy izgalomban. Mégiscsak ez lesz most az Első...

Végül az intuíciós alapon való pogácsasütés győzött:

2-3 bögre lisztet összekevertem egy csomag sütőporral és egy kiskanálnyi sóval, majd hozzádolgoztam egy tojást és úgy 15-20 dkg olvasztott margarint (fagyott volt, a mikró meg túlbuzgó). Ezt kicsit összemaszatoltam. Hozzádobtam még egy-egy marék apróra vágott medvehagymát, füstölt sonkát és sajtot. Az egészet szép homogénre gyúrtam, majd a konyha etikára mit nem adva a mancsommal görgettem belőle golflabda méretű golyókat. Ezeket kicsit ellapítottam, majd sajttal megszórtam. 200 fokra melegített, alsó-felső sütésre (ez a másik újdonság a sütőben azon felül, hogy VAN) kapcsolt sütőbe dugtam addig, amíg a sajt aranybarnára nem sült a tetején.

képekben pedig íme:

egyben_1.jpg

2012. június 6., szerda

Cserép steampunk hangulatban

A steampunk hangulat nem hagy nyugodni. Tetszik, hogy egy élőlény születik fémből és üvegből.

Következő teremtményem a fürdőszobai növényen (mármint annak IKEÁs műanyag imitátorán) telepedett meg az elkészülte után. Alumínium és fehér, letisztult és kissé bohókás.

furdoszobai_bogar.jpg

2012. június 4., hétfő

Kockás bevásárlólista

Az áruházakban (szerencsére) az összes dolgot kategorizálva találunk. Az üdítők, a tésztafélék, a tisztálkodási szerek, vagy épp a mirelit áruk... mind-mind szépen, egy kupacban találhatóak meg.

Viszont a lakásban a dolgok el,- és kifogyása semmilyen rendszerességet nem mutat. Képes a cukor után elfogyni az ablaktisztító, majd a fagyasztott brokkoli... és ha még az ember leül, hogy vásárlás előtt végiggondolja a listát, akkor is tuti, hogy az ajtóban jut eszébe legalább három dolog, amit csak felfirkál a papír aljára.

És itt adva van a probléma: az áruházban vagy kilométereket gyaloglunk, míg mindent be nem sikerül rakni a kocsiba, vagy az összes sornál órákig bogarásszuk a listát, hogy beazonosítsuk azokat a tételeket, amiket abból össze kell szednünk.

Na... ezen megoldások egyike sem felelet meg az én kocka-világképemnek eléggé, így megszületett a kategorizáló-bevásárlólista. A lényege egy egyszerű mátrix: minden sor egy-egy vásárolandó tétel, az oszlopok pedig az áruházak részlegeit jelentik.

Gyakorlatban pedig: ahogy valami jelzi, hogy utánpótlásra szorul, egyszerűen felírjuk a listába. De nem elégszünk meg a nevével, hanem annak az áruházi részlegnek, ahol meg fogjuk találni, a cellájába teszünk egy X-et. Vásárláskor egyszerűen azt csináljuk, hogy mikor egy adott részlegen vagyunk, csak azokat a termékeket nézzük a listán amelynek az adott oszlopba X-et raktunk. Így már pillanatok alatt átlátható az egész!

Íme, így néz ki:

eredeti másolata.jpg

Aki kedvet kapott, innen töltheti le.

2012. június 2., szombat

Démoni üdvözlet

A képek szerintem magáért beszélnek.

egyben.jpg
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...